Az új esztendő első hete természetesen munkával zajlik vívóink számára. Legeredményesebb fegyvernemünk, a párbajtőr szakág hétfőtől péntekig Tatán készült. Ott, ahol a magyar vívó válogatott hosszú évtizedek óta törzsvendégnek számít.
A tatai edzőtábor valahogy olyan, mint egy elegáns, öregedő, tiszteletet parancsoló hölgy, egy idősödő dáma. Egykoron szépségnek számított, az évtizedek múlásával néhány arcfelvarráson, kisebb plasztikai beavatkozásokon átesett, méltóságát, eleganciáját mindig is megőrizte, megőrzi. Csodás emlékeket, hatalmas sikereket tudhat a háta mögött, és elmondhatja magáról azt, amit csak kevés nő tehet meg. Miközben a fiatal, bájos fruskák egyre nőnek fel mellette, a törzsvendégek, a régi barátok, kuncsaftok a mai napig örömmel visszajárnak hozzá.
Nagyjából ilyen a tatai edzőtábor és a magyar vívósport kapcsolata. Miközben már akadnak az országban modernebb, komfortosabb helyek, mi mindig idetalálunk, itt érezzük jól magunkat, itt tudunk és itt szeretünk felkészülni a világversenyekre. A párbajtőrözők például január 4-én, az év első munkanapján már Tatán edzettek, készülve a hatalmas feladatokra, elsőként az olimpiai kvalifikációra. E sorok írója éppen azon tűnődött belépve a főépületbe, hogy 1980-ban járt itt először, amikor a főporta még a szomszédos épületben volt, amikor szembe jön Dancsházy-Nagy Tamás, többek között a világbajnok Imre Géza és Boczkó Gábor mestere.
Boczkó Gábor és Dancsházy-Nagy Tamás iskolára készül. Az már nem lesz mosolygós.
A “Te fogytál?” kérdésre azt válaszolja, hogy igen, méghozzá előre megfontolt szándékkal. “Öt kilónál tartok, de félúton sem vagyok. Szó sincs újévi fogadalomról, vagy hiúsági kérdésről, csak egyszerűen nem éreztem jól magam a bőrömben.” – meséli. Aztán, persze, a vívásra terelődik a szó, alig két hét, és következik a heidenheimi Világkupa-verseny, mely a hátralévő két lehetőség egyike a férfi párbajtőr-válogatottnak, hogy kiharcolja a riói olimpiai kvalifikációt. “Most már nagyon versenyközeli a hangulat. A fiúk élesek, tudatosak, tudják mit akarnak és hogyan akarják. A cél ugyanis egyértelmű…”
Milyen a sors, az emeletre felsétálva elsőre a tanítványba, az újdonsült világbajnoki aranyérmes Imre Gézába botlunk. Részéről egy mandulával könnyebben vágunk bele a rövid csevejbe. “Már egyáltalán nem fáj, a helyét sem érzem. Minden rendben, persze, hogy minden rendben van. 1992-ben voltam itt először edzőtáborban, úgyhogy nagy meglepetések már nem érhetnek. Készülünk.” – így a világbajnok, aztán már kezdődik is a délutáni tréning.
A vívásban, de párbajtőrben különösen tisztelik a hagyományokat, és igaz ez a tatai vívóteremre is. Mindennek pontosan megvan a helye és az időpontja. A férfiak a csarnok első felében, a hölgyek a hátsóban. Nem hiányoznak az öttusázók sem, évtizedek óta a párbajtőrözőkkel együtt készülnek Tatán. Mindenkinek és mindennek helye van. Saját zsámoly, sajár bordásfal, saját, sokszor agyonhasznált törölköző fellógatva, a fegyverek is a bordásfal ugyanazon két foka közé vannak beszúrva napról napra, hónapról hónapra, évről évre. Valahogy így szokták meg, így szeretik. Természetesen a Mestereknek is állandó helyük van, mindenki a “saját pástján” adja az iskolákat a tanítványoknak. Sőt… A terem közepén lévő asztal mellett, mértani pontossággal lehelyezve áll egy szék – az Udvarhelyi Gábor szövetségi kapitány helye évtizedek óta. Oda akkor sem ül le más, amikor a hely üres, és amikor nincs több ülőalkalmatosság… Az egyszerűen az övé. A bátrabbak a háta mögött egyszerűen trónusnak hívják. Ezt a kapitány természetesen pontosan tudja, és csöppet sem neheztel érte, az effajta, páston kívüli csörték pontosan ugyanúgy hozzátartoznak a vívás világához, mint a páston folyó csaták.
Edzés előtti életkép Tatán.
Öröm végignézni a termen. Világbajnok klasszisok, Boczkó Gábor, Imre Géza, Rédli András – ő nyerte a szerdai edzésversenyt -, Szényi Péter itt, a magyar sport egyik legnagyobbja, Kulcsár Győző és tanítványa, a világklasszis Szász Emese ott. Az egyik kupacban melegít a junior világbajnok férfi párbajtőrcsapat és az ifi olimpiai bajnok Esztergályos Patrik. A másik sarokban ugyanezt teszi a junior Eb-aranyérmes Kun Anna és a junior vb-ezüstös Bohus Réka. Annál a bizonyos asztalnál – a “trónus” természetesen üresen hagyva… – Kovács Iván és Mincza Ildikó beszélget, megint néhány felnőtt világbajnoki cím és olimpiai érem. A csarnok végében pedig az öttusázó világbajnok Marosi Ádámmal diskurál az olimpiai bajnokból főtitkárrá avanzsált Martinek János. Az ember csak kapkodja a fejét. Múlt, közelmúlt, jelen és jövő. Csupa, csupa nagyság és remélhetőleg az elődökhöz hasonló utat bejáró tehetség. Tata szinte mindenkinek a második otthona.
“Én 1994-ben jártam itt először.” – kezd bele az iskolához készülő Boczkó Gábor. “Kivételnek számítottam, mert akkor és utána még éveken át Decsi Andrissal laktam egy szobában. Ilyen azóta sincs, hogy egy kardozó összebútorozik egy párbajtőrözővel, de mi nagyon jó barátságba kerültünk, még az ezzel járó zrikát is bevállaltuk. Boldog és büszke voltam, hogy itt lehettem, felnéztem a Nagy Öregekre, Kulcsár Krisztiánra és Kovács Ivánra, alig vártam, hogy edzés után nézhessem, ahogy kártyáznak és sztoriznak az idősebbek. Mára persze minden átalakult, de Tata az akkor is Tata marad.”
Aztán persze váltunk, elvégre két hét, és jön a heidenheimi, olimpiai kvalifikáló csapatverseny. “A csapattársaim hetven-nyolcvan százalékra teszik a kijutás esélyeit, én száz százalékot mondok! Nagy baj lenne, ha nem így gondolnám!” – mondja Bocek. Majd miután megkapja a támogató és helyeslő bólogatást, így folytatja: “Egyébként tizenkét éve, az athéni olimpia előtt kísértetiesen hasonló volt a helyzet. Az utolsó versenyen dőlt el a kijutásunk, melyet akkor is Vancouverben rendeztek. Most is így lesz! Akkor is a koreaiakat kellett figyelnünk, nekik kellett kikapniuk, kikaptak… Két ki-ki asszót kellett vívnunk, mindkettőt megnyertük. Aztán Athénban ezüstérmesek lettünk. Kicsit izgalmas verzió, de nem is rossz, ugye…? Na jó, a vége lehet arany is…” – fejezi be mondókáját világklasszisunk, elvégre kezdődik az iskola.
Kulcsár Győző „inkvizítor” Szász Emesét győtri.
A tipikus, félreismerhetetlen “párbajtőr pengezaj” elől menekülve a futófolyósóra érek. Ez Kulcsár Győző helye. Négyszeres olimpiai bajnok legendánk éppen Szász Emesét “kínozza”, de kegyetlenül. A megérdemelt pihenőben aztán ő is mesélni kezd. “Hogy mikor voltam először Tatán? A római olimpia előtt, 1960-ban. Jézus Máriám, ötvenhat évvel ezelőtt…! Igazából nem sok minden változott. Ez a terem például uganígy nézett ki. Néhányszor átfestették, és szereltek bele légkondit, de tényleg ugyanilyen volt akkor is. A másik épület számított akkoriban menőnek, a teraszra nyíló szobák. Én mindig a 124-esben laktam, évtizedeken keresztül. Teraszra nyílt, és az esett legközelebb a zuhanyzóhoz, hiszen wécé és tusoló csak sokkal később került a régebben három ágyas szobákba.” Az olimpiai kvalifikációt már gyakorlatilag a zsebében érző tanítvány, Szász Emese még hosszú pecekig elhallgatta volna a mester szoriját, elvégre addig is pihenhet. De Kulcsár Győző rutinosan észbe kap, és máris folytatódik az iskola. Melynek intenzitásáról csak annyit, hogy Emese még utánam szól: “Tíz perc múlva feltétlenül gyere vissza beszélgetni a mesterrel…!”
Ők ketten egyébként edzőtáborból edzőtáborba mennek, jövő héten Spanyolországban készülnek. Ott lesz a világ legjobbjai közé tartozó kínai válogatott is, a másik mesterlegenda, a francia Levavasseur vezetésével. Emese menni akart, és a szövetség természetesen azonnal rábólintott a kérésre – mindent az olimpiai felkészülésért.
Este hét óra is van már, mire alábbhagy a csatazaj, és lassan a tudósító számára is véget ér az Öreg hölgy meglátogatása – Dürrenmatt után szabadon…
Tata ilyen. Nem változik, öreg korára is szépül, így szeretjük, így kedveljük hatvan éve. A magyar vívóválogatott második otthona, egész bizonyos, hogy a jelenlévők közül sokan itt töltötték a legtöbb, nem otthon végigaludt éjszakájukat.
Ja, a jövő héten a női és a férfi kardválogatott edzőtáborozik Tatán…
