Kulcsár Győző emlékét a magyar sport, a magyar vívósport, a Magyar Vívó Szövetség örökre méltóképpen őrizni fogja, temetésének időpontjáról természetesen beszámolunk. Nyugodjék békében!
Kulcsár Győzővel kapcsolatosan nem lehetett, és természetesen ezentúl sem lehet nem szuperlatívuszokat használni. A sportban, az életben, amihez hozzáfogott, azt a legmagasabb szinten űzte. A páston évtizedekig mindenkit legyőzött, majd a tanítványai tették ugyanezt. Sokáig úgy tűnt, a betegségét is mosolyogva, nagy fölénnyel, a rá olyannyira jellemző elegáns könnyedséggel gyűri le. Sajnos, nem sikerült.
Minden más igen. Kavarognak a gondolatok, oly sok vívólegendárium fűződik a nevéhez. Írnám, hogy “nagyszerű pályafutása mellett káprázatos egyéniségét, ellenállhatatlan humorérzékét, látványos tusait is csodáltuk”. Ám mindez olyan közhelyes. Kulcsár Győző ennél sokkal több. Utánozhatatlan, utolérhetetlen, leírhatatlan. A nagyszerű író, Kő András utóbbit megtette, róla szóló remek könyvében a párbajtőr Paganinijeként emlegette, és tán valóban ez illik Győzőre leginkább. A sportpályafutása során szerzett négy olimpiai aranyérmével csütörtökig ő számított a legeredményesebb élő magyar vívónak. Mestere a csodálatos Vass Imre volt, aki mellett mindvégig hűséggel kitartott. Az “Atyát” olyannyira tisztelte és szerette, hogy az emlékére rendezett budapesti Grand Prix-versenyen a díjátadást is elvállalta. Aki ismerte Győzőt, az tudja, ez milyen sokat jelentett nála…
Élőben versenyezni, párbajtőrözni, sajnos, egyre kevesebben láttuk. Amit viszont utána elért, az napjaink csodájának számított. Közismert, az igazán nagy vívóegyéniségek közül csak nagyon kevésnek adatik meg, hogy mesterként is csúcsra jusson. Talán azért, mert sportágunkban olyan erős egyéni tulajdonságok szükségesek az élversenyzéshez, melyek nem mindig passzolnak a mesterszerephez. Ahol az edző sokszor “árnyékba” kerül, vagy legjobb esetben is csak a pást mellé, és nem a dobogó legtetejére.
Kulcsár Győző azonban mesterként is a legnagyobb volt. 1988-ig szövetségi kapitányként idehaza dolgozott, majd Olaszországba szerződött. És itthonról kicsit irigykedve figyeltük, ahogy sorra neveli az olimpiai és világbajnokokat, közte Randazzót, Milanolit és Ugát. A vívásban világelső, oly büszke és kissé “belterjes” itáliaiak pedig a végletekig tisztelték és megszerették a “Maestrót”. Aztán 2001-ben a “Mestert” egy másik legenda, a vele baráti kapcsolatot ápoló Móna István, végre haza tudta őt csábítani. Szerencsénkre. A sztori folytatása, ettől kezdve ismert a sportszerető közvélemény előtt. Kulcsár Győző itthon is olimpiai és világbajnokokat, nagyszerű sportembereket nevelt!
Nagy Tímea (olimpiai bajnok, uszodaigazgató) Szász-Kovács Emese (olimpiai bajnok, aktív világklasszis), Kulcsár Krisztián (a világbajnok unkaöccs, MOB-elnök) és Boczkó Gábor (világbajnok, sportigazgató) egyaránt évekig, évtizedekig kötődött hozzá. Elképesztő a lista… Természetesen nem hiányozhattak a zsenit megillető állami elismerések sem. Kulcsár Győző – a teljesség igénye nélkül – a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal, Príma Primissima, Pro Urbe díjat kapott, tagja volt a Nemzet Sportolóinak, a Magyar Sport halhatatlanjai között szerepelt, és bizonyosan szerepelni is fog az idők végeztéig.
E sorok írója legutóbb júliusban, a vuhszi világbajnokság előtt, a tatai edzőtáborban találkozott Kulcsár Győzővel. Akkorra már első menetben kiütötte betegségét, és ismét csak a vívásra koncentrált. Arról morgott – persze, az elmaradhatatlan bajusz alatt azért mosolyogva… -, hogy egész héten Balatonfüred és Tata között ingázik. Egyik tanítványa (Peterdi András) ott, a másik (Szász-Kovács Emese) itt készül a vb-re. Azt hozzá sem tette, hogy természetesen mindig ő vezetett, eszébe sem jutott, hogy valakivel elvitesse magát – 78. életévében, betegen, négyszeres olimpiai bajnokként, olimpiai és világbajnokok mestereként, a Nemzet Sportolójaként…. Aztán arról mesélt, hogy rendkívül tehetséges unokája, akit “természetesen” ő oktatott, és aki Olaszországban nőtt fel, elképzelhetően magyar színekben folytathatja a pályafutását. Majd átment a másik terembe, hogy Pézsa Tiborral beszélgessen – természetesen a magyar vívásról. Elképesztőnek tűnt az energiája, a vitalitása – mint mindig. Egy interjú miatt néhány napja hívtam újra telefonon. Nem vette fel, nem is hívott vissza. Sosem tett korábban ilyet. Tartottam tőle, hogy komoly oka volt rá… Csütörtökre virradóra a Legnagyobb Zseni ment el közülünk.
Sz. A.
