Gedővári Imre emléke örökké élni fog

jún 4, 2014 | Archív

Mély részvét mellett kísérte utolsó útjára a család és a magyar vívótársadalom Gedővári Imrét, a 62 évesen elhunyt világklasszis kardozót. A Farkasréti temetőben a családtagok,

Mély részvét mellett kísérte utolsó útjára a család és a magyar vívótársadalom Gedővári Imrét, a 62 évesen elhunyt világklasszis kardozót. A Farkasréti temetőben a családtagok, a barátok, és a csapattársak emlékeztek a felejthetetlen bajnokra.

Pézsa Tibor, Marót Péter, Kovács Tamás, Kamuti Jenő, Batizi Sándor, Rejtő Ildikó. Mind ott voltak, természetesen mind ott voltak a Farkasréti temetőben. Hogyne lettek volna ott. Ők voltak többek között azok a nagy bajnokok, akik látták Őt egészen fiatalként, akik pontosan tudták, hogy klasszis születik, a valaha volt egyik legnagyobb magyar kardvívó zseni. A Mester, az olimpiai és világbajnok Pézsa Tibor, aki szövetségi kapitányként vezette Imrét, és aki végig figyelte, hogy a csodálatos Zarándi Csaba keze alatt a csiszolatlan ékszer miként kovácsolódik igazi gyémánttá, méltatta utolsóként Imrét. Ez volt Imre egyik kívánsága…

Bujdosó Imre, Csongrádi László, Pézsa Tibor, Nagyházi Zoltán, Nébald György. Megrendült klasszisok,

Gerevich Pál, Nagyházi Zoltán, Nébald Rudolf, Hammang Ferenc, Pap Jenő, Stefanek Gertrúd, Jánosi Zsuzsa, Kulcsár Krisztián. Csupa-csupa világbajnok. A csodás csapattársak, válogatottbeli társak, akik Imre miatt, Imre emlékére természetesen eljöttek, és miként mindenki, őszinte, mély megrendüléssel, könnyezve fogadták a felfoghatatlant. Hogy ebben a világban Imrétől végleg el kell köszönnünk. Nevükben, a Magyar Vívó Szövetség nevében a régi barát, a klubtárs, a vb-aranyérmes szobatárs, a szintén Zarándi Csaba tanítvány Nagyházi Zoltán búcsúzott el méltóképpen.

Bujdosó Imre, Csongrádi László, Nébald György, Szabó Bence. A szöuli hősök, akik négyen maradtak, a Vezér távozott közülük. Akik talán a legjobban tudják, mekkora klasszis, mekkora bajnok, milyen csodálatos ember ment el. Itt voltak. Jöttek Németországból, Ausztriából, a kórházból, felkötött karral. És megvívták életük egy újabb nehéz csatáját, és nagy bajnokként, méltóképpen búcsúztak egy nagy bajnoktól. Négyesük sorfala a szertartás végén, gyászszalaggal átkötött karddal a kezükben mélyen megrendítő, megható pillanat volt.

A szöuli bajnokok. Csongrádi László, Szabó Bence, Bujdosó Imre és Nébald György, Imre emlékére karddal a kézben.

És a többiek. Szilágyi Áron, Gémesi Csanád, Szatmári András, Gáll Csaba, Márton Anna. A jelenkor nagyjai, akik csak hallomásból tudják, mekkora bajnok is volt Imre. Már pedig aki csak hallomásból tudja, az nem tudja. Az ő vívását látni kellett. Az ő vívását nézni olyan élmény volt a kardozóknak, mint amelyet Mozart zongorajátéka jelenthetett a zeneértőknek.

Egy olimpiai bajnok búcsúja egy másiktól. Szilágyi Áron és még egy világbajnok klubtárs, Navarrete József.

Meg Abay Péter, Varga József, Gárdos Gábor, Gulácsi Ferenc, Navarrete József, Fehér Gábor, Riba Ferenc, Szelei István, Kreiss Gábor, Varga Karcsi, a sok-sok újpesti klubtárs, barát, meg akit nem soroltunk fel, az elnökségi tagok, ismerősök. Mindenki ott volt, mindenki érezte, hogy a Nagy Bajnoktól el kell köszönnie.

Imre még utoljára megcsinálta azt, ami szinte senkinek sem sikerül manapság. Összehozta a magyar vívás, a magyar kardvívás legnagyobbjait, a múlt és a jelen hőseit, azokat is, akik nem lettek sztárok, de vívtak, és csodálták klasszisát, szerették emberségét. Összehozta úgy, hogy mindenki egyre gondolt, hogy mindenki érdek és harag nélkül nézett a másik szembe.

Nem így kellett volna, drága Imre, ezt azért igazán nem kellett volna.

Nyugodj békében!

Szetey András

2014. június 04.