Nemrégiben kapott magas állami elismerést, Bay Béla-díjat négy évtizedes kimagasló szakmai munkájáért Horváth Mária testnevelő tanár és vívó szakedző, aki néhány nappal később máris újabb korosztályos bajnoki aranyérmeknek örülhetett a Törekvés vívómestereként. Horváth Máriával, Marával, a fiatalabbaknak Mara nénivel beszélgettünk.
– Négy évtizede neveled az ifjú tehetségeket. Mi változott többet negyven év alatt, a gyerekek vagy a vívás?
– Is-is. Mindkettő, rengeteget.
– Kezdjük a gyerekekkel!
– Talán a legfontosabb változás az, hogy a maiak nem küzdenek, vagy legalábbis messze nem küzdenek annyit a céljaik eléréséért, mint régebben. Persze, akkoriban más világ volt, de aki végigment a sokszor rögös úton, az nem csak a páston, az életben is sokra vitte. Ma már sokszor elég egy hangosabb szó, egy komolyabb kritika ahhoz, hogy valaki feladja az egészet. Pontosabban sokszor nem is a gyerekekkel van a gond, ők idővel beállnak-beállnának a sorba. A szülők azok, akik nemegyszer rossz irányba viszik a dolgot, mondván, az ő gyerekükkel márpedig senki se bánjon így. Pedig sokszor azt is meg kell tanítani, hogy a vívódóba hangos köszönéssel illik bejönni… De igazán nem panaszkodni szeretnék, hiszen a Törekvésben annak a Beliczay Sanyinak az irányításával, akivel kisebbfajta vívóparadicsomot hoztunk létre alig egy évtized alatt. És csodálatos érzés egy olyan helyen gyerekeket nevelni a vívásra, ahol négy olyan mesterkollégám van – Nagy József, Mazza Lorenzo, Szirmai Benedek és Szabó Bence -, akinek én adtam tőrt a kezébe. Nagyszerű és igen eredményes csapatot alkotunk!
– Olyannyira, hogy a hétvégi korosztályos bajnokságon taroltak a törekvéses fiú tőrözők! Egyéniben arany, ezüst, bronz, csapatban a Törekvés I és a Törekvés II vívta a döntőt…
– Így van, és nagyon örültünk a sikereknek. Igaz, ez mindig felveti bennem a kérdést, hogy vajon mit csinálnak eközben a többiek, az edzőkollégák…? De most ne erről beszéljünk! Képzelje, az egyéni győztes Makk Domonkosnak az édesapja is a tantványom volt az OSC-ben, ahol huszonhat évet töltöttem! Csapatban pedig egyetlen tus döntött a két Törekvés között! Izgalmas, kemény, de végig sportszerű csatát vívtak a kicsik, aztán a végén a pást közepén nyolcan összekapaszkodtak, és kiáltottak egy akkora “Törekvés!”-t, hogy a pályaudvarig hallatszott.
– Mi a titka a sikereknek? Létezik-e Mara-recept?
– Nem tudom, de Ars poeticám – ha nevezhetem így – az van. Méghozzá az, hogy ezt a nehezen tanulható, fegyelmezettséget és figyelmet igénylő sportágat csak rengeteg játékkal, tudatos csoportfejlesztéssel lehet megszerettetni a gyerekekkel. Nálunk most olyan a rendszer, hogy a kezdő csoport tagjai szeptembertől karácsonyig nem is látnak tőrt. Aztán jön a karácsonyi ünnepségünk, ahol együtt az egész Törekvés-család, és a fa alatt már ott vannak az ajándék tőrök, sisakok. A következő szakasz végén, májusban pedig jöhet az első háziverseny, méghozzá úgy, hogy minden apróságnak egy saját menedzser segít egész nap. A “menedzserek” természetesen a nagyobbak közül kerülnek ki, akadt olyan év, hogy 34 újonc mellett 34 nagyobb gyerek szorgoskodott egész nap! Nyáron pedig edzőtáborral zárul az év, majd ezt követően választanak a mesterek ifjú tantványokat a csoportból. Utána is én tartom az edzések központi részét, de a szakmai egyéni képzés már az edzők dolga. A jelek szerint sikeres a rendszer!
– Idehaza feltétlenül! Felnőtt szinten ugyanakkor jelentős mélyrepülésben van a tőr szakág. Ennek mi lehet az oka, illetve térjünk vissza az első kérdésre, mi változott a negyven év alatt a vívásban?
– Negyven éve idehaza úriemberek tőröztek, úriemberek oktattak. Ma nem, és akkor még finoman fogalmaztam. Ezt nagyon fontosnak tartom. Ugyanakkor nyilván ennél szakmaibb oka is van a hanyatlásnak. Ezen rengeteget gondolkozunk, és teszünk azért, hogy mi is fejlődjünk, jobban haladjunk a korral. Dósa Dani és Pásztor Flóra lévén már a junior korosztályban is komoly nemzetközi sikereket érünk el, jöhet a következő lépcső. Nagyon lényeges ellesnünk más országoktól a fejlődés irányát, de alapvetően az a véleményem, hogy a jelenleginél sokkal többet kellene dolgozni az élversenyzőknek és edzőiknek egyaránt!
– Evezzünk kellemesebb vizekre! Mit szólt a kitüntetéséhez, melyhez ezúton is gratulálunk a honi vívótársadalom nevében?
– Őszintén örültem neki, sőt, egy kicsit meg is hatódtam. Persze, van egy olyan érzésem, hogy azért kerültem reflektorfénybe, mert beteg lettem, de engem ez nem zavar. Amikor kiderült, hogy tumorom van, odaálltam a gyerekek elé, és nekik is megmondtam: beteg vagyok, de meg fogok gyógyulni, és dolgozom tovább. Lekopogom, egyelőre így is alakul. Jó erőben vagyok, szerencsés szervezettel áldott meg az isten. Az első kezelésem után hazamentem, és ettem egy nagyot. Amikor pedig parókát vásároltam, akkor az eladó először egy hosszabb hajú, fodros-bodrosat mutatott. Mondtam, hogy nekem valami olyat adjon, amire sisakot lehet húzni. Erre kiderült, hogy ő is vívó volt, és ettől kezdve tejben-vajban fürdetett. Ezek az apróságok nagyon fontosak a számomra, erőt adnak a folytatáshoz. Elfogadom, hogy annyi jut az életből, amenyit kapok, de úgy érzem, hogy még messze nem értem az utam végéhez!
2015. május 20.
