Hagyományainkhoz híven december vége felé ezúttal is felidézzük az esztendő legemlékezetesebb pillanatait. Szerencsére, akad belőlük bőven! Vívósportunk – köszönhetően elsősorban Riónak – nagyszerű esztendőt zárt, megpróbáljuk négy részben (ebből a mostani a két arany-, egy ezüst- és egy bronzéremmel záruló, káprázatos olimpiáé) feleveníteni a legemlékezetesebb pillanatokat.
I. felvonás – Szász Emese
Mit lehet még leírni az oly sokszor megénekelt – na, nem mintha unalmas lenne… – női párbajtőr egyéni olimpiai aranyéremről? Talán azt, hogy az út egyáltalán nem volt nyílegyenes és tükörsima. Kellett hozzá a fanatikus, igazából, százszázalékosan csak az első helyezést elfogadó mester, Kulcsár Győző. Kellett mellette a további szakmai háttér, volt olyan pillanat, amikor segített a szövetségi kapitány, de még az elnök is elbeszélgetett Emesével. Szükség volt a lelki támaszra, az erőnléti edzőre, mindezt a bajnoknő többször is kiemelte. De leginkább arra volt szükség, hogy Emese elhiggye, zsigereiben tudja – csak ez az út vezethet egyedül álmai eléréséhez.
Kezdődött azzal, hogy az utolsó pillanatban, nem kevés izgalom árán, a budapesti Grand Prix-n jött össze Emesének egyáltalán az olimpiai kvalifikáció! Aztán az áprilisi, riói GP-kudarc után fogalmazódhatott meg Emesében, mesterében, és másokban is, hogy miben kell változtatni. És ettől kezdve a rá jellemző állandó, kedves mosoly csak a felszínnek, a “külcsínynek” szólt, a mélyben, a valóságban, kőkemény, nagyon tudatos, napra, órára precízen megtervezett dietetikai, fizikai, és elsősorban szakmai munka kezdődött, amely során a mosolyt a veríték, de néha még a könnycsepp is váltotta. Fizikai és szakmai alapozás hármasban (!) a mesterrel és az erőnléti edzővel, edzőtáborok külföldön, idehaza a junior férfiakkal, és néhány barátnővel, aki örömmel szánta a nyarát a klasszis felkészülésére. Persze, utólag könnyű magyarázni, de igenis kijelenthető: mindezek után Rióba egy megújult, fejben és testben erős, igazi klasszis érkezett.
A verseny során igazából kétszer akadt ok az aggodalomra – izgulni természetesen egész nap izgultunk… Egyszer a legelején. Eminek két olimpiája már az első asszójában elszállt, ráadásul a nyitó ellenfél az a budapesti világbajnok észt Beljajeva volt, aki 2013-ban az elődöntőben éppen Emit verte. Most pedig rögtön 4:1-re elhúzott, naná, hogy aggódtunk. Nem volt rá ok. Emese ugyanis röpke négy hónap alatt női gladiátorrá, kőkemény terminátorrá vált – a klasszisa pedig korábban sem hiányzott… Aztán úgy jutott el – tegyük hozzá, rendre esélyesként – az aranymeccsig, hogy egyetlen asszójában sem férhetett kétség a sikeréhez. Csakhogy jött Fiamingo. Az olaszt egyéni versenyen ebben az olimpiászban egyszer sem verte Emese, a csapatversenyeken is rendre az itáliai bizonyult jobbnak. Emellett Fiamingo nyerte az előző két egyéni világbajnokságot, igazi nyerő típusnak számított. Eminek pedig nem volt világversenyen aranyérme. És Fiamingo 11:7-re vezett! Ugye, mindez elég ok az aggodalomra…
Emese győzelme másnapján azt nyilatkozta, agresszív volt, közel maradt hozzá, ez kellett a fordításhoz. Biztosan így van. Azonban ennél sokkal, de sokkal több kellett. Egy klasszis tudása, tehetsége, és az a négy hónap, áprilistól egészen augusztus hatodikáig.
Úgyhogy, még egyszer – mert ez sem unalmas… -, köszönjük, Emese!
II. felvonás – Imre Géza
Negyvenegy esztendősen, húsz évvel atlantai, egyéni bronzérme után lett olimpiai ezüstérmes. Tavaly, negyven fölött ért a csúcsra, férfi párbajtőr egyéni világbajnokságot nyert! Pályafutása során – na, most figyeljenek! – nyert összesen négy olimpiai érmet, két-két ezüstöt és bronzot, kettőt egyéniben, kettőt csapatban. Négyszeres világbajnok, szerzett még mellé két ezüstöt és három bronzot. Hatszoros Európa-bajnok, ebben a műfajban négy ezüst- és két bronz a “járulékos termék”. Ez pontosan 25 érem világversenyen! Csak összehasonlításképp: a műfaj Paganinijének, az utolérhetetlen Kulcsár Győzőnek 15 van, Kovács Pálnak 19, Nébald Györgynek 16, Szilágyi Áronnak 11. Egyedül a legnagyobb, Gerevich Aladár előzi 29-cel – ez még tán behozható…
Géza egyszerűen hihetetlen, minden idők “legje”, aki ráadásul negyven fölött ért csúcsra, a legkiegyensúlyozottabb, a legnagyobb mezőnyben, férfi párbajtőrben. Olyan tehetség, olyan virtuóz, és olyan fizikai adottságokkal bír, ami alapján még bátran elvívhat egy tízest!
Persze, már sokan várják, hogy mikor jön a “de…”. Hát kérem szépen: nincs de! Géza Rióban olyan ágon és úgy jutott be az olimpiai fináléba, hogy káprázott a szemünk. Egy éve, a moszkvai vb-n drámai csaták során jutott el az aranyig. Most simán, szupersztárokat verve. A nyolcaddöntőben legyőzte a klasszis szobatársat, Boczkó Gábort, akinek jobb volt az egymással szembeni mérlege. Aztán simán leszúrta a kétszeres egyéni világbajnok észt sztárt, Novoszjolovot. Végül az elődöntőben percek alatt bedarálta a világranglistát magasan vezető francia zsenit, Grumiert, aki nem titkoltan az egyéni aranyért utazott Rióba! Fenomenális vívást produkált Géza! Miként a döntőben is, a szupertehetséges, 21 éves koreai Park ellen. Pontosan ugyanúgy ment minden 14:10-ig, mint egész nap. Géza ugyanúgy szórta a tusokat, ment előre és talált támadásból, második szándékból, tempó közbeakcióból, parádriposztból – mindenből. Legrosszabb esetben jött a dublé. Váltani kellett volna? Be kellett volna szólni? Cipőt kellett volna kötni? Ugyan már! Géza a neki szükséges asszisztenciával versenyezte végig csillagos ötösre a napot. Tőle húsz méterre volt a mestere, hatalmas volt a hangzavar, ráadásul ilyenkor a vívó egy dologra koncentrál, az ellenfélre, az utolsó tusra, és nem arra, hogy ki és mit kiabál be neki, valahonnan a távolból. Géza minden segítséget megkapott amire szüksége volt a nap folyamán! A vége ezúttal nem sikerült. Aki vívott, mindenki vesztett már asszót négy tus előnyről (lásd fentebb az olasz Fiamingo esetét) – legfeljebb nem olimpiai döntőben.
Oda ugyanis el is kell jutni, hölgyek és urak…! És akinek mindezek után bármi kételye lenne abban, hogy Imre Géza az olimpián nyújtott teljesítményével (egyéni és csapat!) végleg beírta magát a sportágunk legnagyobb alakjai, halhatatlanjai közé, annak ajánljuk figyelmébe e passzus első bekezdését…
III. felvonás – Szilágyi Áron
Nehéz úgy írni egy mindössze huszonhat esztendős fiatalemberről bármi újat, hogy közben kétszeres olimpiai bajnok, a magyar küldöttség zászlóvivője, minden lépését, nyilatkozatát, szereplését tudatosan megtervezi és megszervezi, ráadásul mindenben segíti saját profi csapata – mestere, masszőre, erőnléti edzője, pszichológusa, menedzsere, stb. Emellett sármos, mindig elegáns, művelt, tanult, nyelveket beszél és okos. Nem lehet kérdéses: legnagyobb várományosa az Év sportolója férfi kategóriájának, és még – remélhetőleg – hosszú évekig meghatározó alakja lesz a vívásnak, a magyar sportnak.
Úgyhogy nem egyszerű róla írni, élete, pályája pont annyira nyitott könyv, amennyire ő akarja… Beszélhetünk az olimpia előtti “médiacsendjéről”. Természetesen tudatos volt, miként az is, hogy külföldre vonult el edzőtáborozni, de korántsem luxuskörülmények közé. És ott többet dolgozott, mint bárki más. Másodpercre pontos, reggeltől estig tartó napi program alapján, melynek végén sosem hiányzott az éjszakába nyúló, alapos masszázs. Vállalta azt is, hogy ő viszi a megnyitó ünnepségen a magyar küldöttség zászlaját. Azt mondta, ez számára megtiszteltetés. Mondhatta volna, hogy közel van a verseny időpontjához, és órákat kell állnia a stadionban. Vagy azt, hogy kabalából inkább nem vinné, mivel aranyesélyes zászlóvivőinknek az elmúlt évtizedekben sosem jött utána össze az ötkarikás arany… Nem mondta.
Persze, felidézhetjük az olimpia pillanatait is. Ha lehet, még simábban nyert, mint négy éve, Londonban. Vívott egy csodás asszót az elődöntőben a világranglistát vezető koreai Kimmel, de igazából azt is végig ő uralta. A többieknek pedig halovány esélye nem volt Áronnal szemben, és ugyanolyan sima döntő végén, ugyanazzal a mozdulattal repítette hátra sisakját az utolsó tus után, mint legutóbb.
Idézzünk fel inkább két, Áron elképesztő profizmusára olyannyira jellemző, kicsit kulisszák mögötti történetet. Tavaly augusztusban villámként csapott be a hír, hogy Áron és korábbi mestere, Somlai Béla megszakítja a közös munkát, Decsi András lesz az új edző. Előzmény: a moszkvai vb nem sikerült túl jól, Áron érem nélkül tért haza (egyéni és csapat), és ez nem fordult vele elő London óta. A kardozók a verseny után szokásukhoz híven közösen mentek vacsorázni egy kínai étterembe. Áron két fogás között eltűnt, és vagy egy jó óra múlva tért vissza. Távozásáról egyetlen szót sem szólt, folytatta a félbehagyott vacsorát. Utólag vált nyilvánvalóvá – már ott, akkor az edzőváltását szervezte a kulisszák mögött. Nem tudott róla szövetségi kapitány, edző, csapattárs, de még a szobatárs, sőt, a későbbi edző sem! Egyedül eldöntötte, és ezt is oly tudatosan vitte végig, mint káprázatos akcióit a páston. Amikor úgy érezte, hogy eljött az ideje, akkor bejelentette a mesterének, az elnöknek és a szövetségi kapitánynak. Aztán, de csak aztán röviden, diszkréten tájékoztatta a médiát. Mindent, percre pontosan előre megtervezve. És az élet ebben is őt igazolta…
A másik a júniusi, toruni Európa-bajnoksághoz köthető. Ide úgy utazott el klasszisunk, hogy a szezon során egyetlen versenyt sem nyert meg, és itt is érem nélkül maradt Áron, ráadásul aggódva láttuk, hogy egyáltalán nincs formában… A közös vacsora most sem maradt el, és ezúttal egy lengyel étteremben szegeződött minden szem Áronra, aki két mondatban intézte el az Eb történéseit. “Szörnyű rosszul vívtam. De nyugodjatok meg, Rióban egészen másként lesz!”
Tényleg elhittük neki. Szilágyi Áron nem beszél feleslegesen, és nem beszél a levegőbe. Ja, és még egy apróság: nála nagyobb aktív kardvívó jelenleg nincs a föld kerekén. Kétszer koronázott király. És ismerve őt, teljesen egyértelmű, hogy csúcsra tör. Háromszor ugyanis a vívás történetében egyetlen férfi, egyetlen fegyvernemben sem volt eddig egyéni olimpiai aranyérmes. Irány, Tokió!
IV. felvonás – férfi párbajtőrcsapat
A februári előzmény ismert, ezen sorozat első részében is felelevenítettük: 2013-as világbajnok férfi párbajtőrcsapatunk drámai körülmények között jutott ki az olimpiára, úgymond befutó helyen.
Következő fontos előzmény: az áprilisi csapatkijelölés. Az elnökség úgy döntött, hogy Géza és Bocek mellett a világranglistán előrébb, de a magyar ranglistán hátrébb álló, ugyanakkor az említett vancouveri Vk-n csapatban remeklő befejező ember, Rédli András lesz a harmadik egyéni induló, egyben csapattag. És a szigorú olimpiai szabályok szerint Somfai Péter csak akkor juthat szerephez, ha valakit – taktikai vagy egészségügyi okokból –
végleg lecserélnek. És érmet (jutalmat, életjáradékot, stb.) csak az kaphat, aki vívott…
Aztán jött a júniusi előzmény: az Európa-bajnokság nem sikerült valami jól, a nyolc közé sem tudtak bejutni a fiúk.
Végül jött az augusztusi előzmény: az egyéni verseny. Imre Géza fantasztikus ezüstje, amit akkor, azon melegében sem Géza, sem egyesek nem éreztek annyira fantasztikusnak. Klasszisunk határozottan letörten nyilatkozott, idehaza pedig kezdődtek a kritikák, melyek természetesen eljutottak Rióig, az érintettekig.
Lássuk be, akadhattak volna kedvezőbb előjelek is a csapatverseny előtt… A koreaiakkal kezdtünk a negyeddöntőben, és úgy tűnt, az előjelek hitelesek. Géza a “visszavágón” sem bírt Parkkal, Boceknak sem ment igazán, így két kör után néggyel mentek az ázsiaiak (23:27). Jött az idősebb Park és Imre Géza. Az elvesztett egyéni döntő után, az azt követő teherrel, meg az előző kör vereségével. Csakhogy a klasszis attól ismerszik meg, hogy a legnehezebb szituációban áll helyt leginkább. Gézu három perc alatt 9:5-re nyert, és egyenlített! Majd jött Bocek, akinek sok sikerélményt addig nem nyújtott az olimpia, az ellenfele pedig az aktuális olimpiai bajnok volt… És ekkor ismét érvénybe lépett a klasszisokról tett előző kitétel. A kulcsszituációban Bocek megverte a koreait, és Rédli András a minimális előnyét azzal a bravúros vívással tartotta meg befejező emberként, melyet Vancouverben megcsodálhattunk tőle. Meglett a négy közé kerülés!
A franciák elleni elődöntő szoros volt, de nem sikerült győzni a későbbi olimpiai bajnok, a világ tagadhatatlanul legerősebb csapata ellen. Csakhogy jött a bronzderbi Ukrajnával. És ugye, a bronzérem és negyedik hely között jóval nagyobb a különbség, mint a második és a harmadik között. Érem vagy csak helyezés? Dobogó, eredményhirdetés, vakuk, nyilatkozatok vagy irány az olimpiai falu? Az egyebekről nem is beszélve. És a fiúk, egyeztetve Udvarhelyi Gábor szövetségi kapitánnyal és Dancsházy-Nagy Tamás vezetőedzővel ismét húztak egy nagyot. Bocek helyett az a Somfai Péter szállt be, aki korábban egyetlen asszót sem vívott Rióban, és a kvalifikáció során is ritkán jutott szerephez. Most beszélt Gézával, Bocekkal, a mesterekkel, és vállalta a pástra lépést. Mit vállalta? Vezéregyéniségként vívott, plusz 3-mal zárt, és a nyolcadik asszó után öt tus előnnyel váltott. A többit pedig, ugye, Rédli Bandi megoldotta…
Mert amikor igazán kellett, ez a férfi párbajtőrcsapat mindig bebizonyította, hogy nem kell négy embernek minden este közösen buliznia ahhoz, hogy a fontos pillanatokban igazi csapat legyen. Egy négy emberből, négy egyéniségből, négy klasszisból álló NAGYCSAPAT!
