Az élet néha hoz furcsaságokat. Példának okáért Imre Géza 41 évesen szerzett világbajnoki aranya után egy káprázatos olimpiai ezüstérmet, mégis a fél ország sajnálja… Főleg akkor, ha megnézzük a dobogón elkészített fotókat, melyekről egy keserű fiatalember tekint vissza ránk. Az okokat persze tudjuk és értjük, mégis, az idő begyógyít minden sebet, és talán 30-40 évet sem kell várni rá, miként azt korábban több helyen nyilatkozta Géza. Leglábbis a szavaiból erre lehet következtetni – miután aludt a történtekre…
– Könnyebb valamivel?
– Fogalmazzunk inkább úgy, messze nem olyan rossz a helyzet, mint a döntő asszót követően.
– Azt azért nem mondod, hogy nem lehet örülni az olimpiai ezüstéremnek…!
– De, természetesen lehet örülni, és valahol örülök is neki. Elvégre, ha valaki másfél évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy egyéni világbajnok leszek és olimpiai ezüstérmes, akkor valószínűleg kinevetem. Csak amikor ennyire közel van az arany, akkor lehetetlen és nem is szabad színlelni a felhőtlen boldogságot. Ez van, elrontottam a végét, nem lett volna szabad kikapnom.
– Olvastunk többféle verziót, mi történt a koreai elleni döntőben 14:10 után. Érdemes ezen morfondírozni?
– Talán annyiból igen, hogy jobb ezt kibeszélnie az embernek magából. Én szobatársammal, Bocekkal beszélgettem a verseny után az éjszakába nyúlóan. Ő is azt látta, amit én éreztem. A hajráig egyáltalán nem dolgozott pengéről a koreai, és a végén ezzel alaposan meglepett. Persze, hamarabb kellett volna kapcsolnom, két kapott tus után nem kellett volna előre mennem, de ezek csak utólagos okoskodások.
– Miért nem beszélünk arról, hogy egész a végéig milyen szenzációsan vívtál? Legyőztél a döntőig három extraklasszist. Csapattársad, Boczkó Gábort, a kétszeres egyéni világbajnok észt Novosjolovot, és a világranglistát toronymagasan vezető francia Grumiert…
– Na jó, ez igaz. És az érdekes az, hogy ennek ellenére nem éreztem úgy, hogy kimagaslóan menne a vívás. Bocek ellen ráadásul kifejezetten negatív volt a mérlegem. Most sikerült nyernem. Érdekes, amikor a verseny után beszélgettünk, akkor kettőnk meccse nem is került szóba, ezt valahogy elraktároztuk magunkban. Novosjolov görcsösebben vívott a megszokottnál, Grumiert pedig sikerült meglepnem.
– Ilyen egyszerű… Ahhoz képest, hogy elutazás előtt arról panaszkodtál, hogy alig nyertél asszót a felkészülés során…
– Valóban így történt. Azt azért hozzáteszem, hogy ennek nem kell vívásban különleges jelentőséget tulajdonítani, és mesterem, Dancsházy-Nagy Tamás irányításával rendkívül kemény, céltudatos felkészülésen voltunk túl.
– Négyszeres világ-, hatszoros Európa-bajnok vagy. Emellett kétszeres olimpiai ezüst- és egyszeres bronzérmes. Egyértelműen a Kulcsár Győző és Fenyvesi Csaba által fémjelzett időszakot követően a legnagyobb magyar párbajtőröző. És már láthattunk rólad a facebook-on olyan tegnapi fotót is, ahol mosolyogsz. Örülj már egy kicsit…!
– Menni fog majd az is. De az olimpiai arany az csak hiányzik…
– Vasárnap viszont következik a csapatverseny. És a negyeddöntőben éppen Korea ellen kezdünk. Ugye, nem kísért majd a múlt?
– Nem. Tényleg úgy érzem, hogy ebben a tekintetben semmit sem számít az, ami egyéniben történt, a csapat az egészen más világ. A verseny utáni napon pihentem, regenerálódtam, no meg szurkoltam a csodálatos Szilágyi Áronnak. Csütörtökön és pénteken valószínűleg vívás is szerepel a programban, majd Tamás eldönti. De azért remélem, nem sok lesz belőle, mert nem hiányzik… Nagyon nehéz dolgunk lesz, de őszintén bízom magunkban, még az is elképzelhető, hogy mosolyogva távozom majd Rióból.
