Taskent, az erezarcú helyszín

Az ember nem is tudja, hol kezdje a tudósítást, annyi minden történt! Ezért talán legjobb a “nagy öregekre” hallgatni: kezdjük az elejéről…! Hát volt honnan. Helyi idő szerint ugyanis hajnali három felé landolt az Aeroflot minden igényt kielégítő 200 fős légibusza az üzbég fővárosban, ahol már-már elképzelhetetlenül kaotikus körülmények fogadtak bennünket. A bábeli zűrzavar talán megfelel hasonlatként, elvégre vagy tucatnyi ország küldöttsége érkezett e géppel Taskentbe. 

 

Nos, a kálvária kezdődött azzal, hogy az egyébként rendkívül szívélyes önkéntesek – rájuk még később visszatérünk -, elvették mindenkinek az útlevelét, amit aztán vagy egy órán át nem is láttunk viszont. Többek nagy riadalmára… Ugyanakkor az általunk előre kitöltött vámnyilatkozatra közölték, hogy az nem jó. Adtak helyette hajszálpontosan ugyanolyat, csak fele akkora méretben – viszont kettőt. Ekkor az egész érkezési oldal lázas körmölésbe kezdett, miközben várta az útlevelét és a bőröndjeit, vívózsákjait. Utóbbiak viszont váratlanul érkezni kezdtek a futószalagon – egymás hegyén-hátán. Így ott kezdődött az újabb tömegjelenet, üvöltöző üzbég rakodókkal, le- és kizuhanó vívózsákokkal, mosolygó, nevetgélő, mérgelődő fiatalokkal és idősebbekkel. 

 

Minden túlzás nélkül vagy másfél óra telt el, mire az “útlevél visszakapása-vámárunyilatkozat duplikált kitöltése-poggyászok hatékony begyűjtése” varázsháromszögből győztesen került ki a magyar küldöttség, és ember-, útlevél-, valamint poggyászveszteség nélkül belépett Taskentbe. Higgyék el, nagy bravúr volt, járt az első gratuláció mindenkinek! Már csak át kellett verekednie magát a társaságnak a nyolcvanas évek közepére emlékeztető feketetaxis hadseregen keresztül a buszunk irányába, és már indulhattunk is a szállás felé. Sofőrünk úgy gondolta, ezen az öt kilométeres szakaszon van mit behoznia, így a piros lámpákat figyelmen kívül hagyva (na jó, lassított, forgalom pedig szinte alig volt) érkeztünk a Ramada Hotelbe, hogy ott újabb egy órás becsekkolás után, reggel hat felé ágyba kerüljünk, és próbáljunk aludni vagy három órát. 

 

 

 

A szülők, kedvesek és egyéb hozzátartozók papírzsebkendőinek spórolása érdekében villámgyorsan azzal folytatom: a kanosszajárás ezennel véget ért. A szálloda és az ellátás minden igényt kielégít, a transzfer tökéletes és percre pontos – azért az nem semmi, hogy egy kadet vb-re rendőri felvezetéssel közlekednek a buszok -, a verseny színhelye meg vívószemmel nézve egyenesen elképesztő. Már a selejtező színhelyéül szolgáló “B csarnok” is sokkal, de sokkal különb, mint más világversenyeken az “A”. A nagyterem meg bármelyik felnőtt világbajnokságéval vetekedhet, a tavalyi kazanyi vb helyszínét – amelyre egyébként különösebb panasz nem lehetett – kenterbe veri Taskent, kívül-belül egyaránt. 

 

 

Na de ez miként létezik? Egyetlen szóval megmagyarázható: Uszmanov. De legyünk udvariasabbak, mert megérdemli: Alisher Uszmanov. A Nemzetközi Vívó Szovetség elnöke, mecénása, világhírű orosz milliárdos ugyanis itt született és nevelkedett. Márpedig a jelek szerint ő jó házigazda akar lenni, és mindennek megadja a módját. Hogy ez mit jelent a XXI. századi körülmények mellett? Az akkreditáció és a fegyverhitelesítés a legmodernebb technikával, percek alatt történt meg, önkéntesek hadserege segíti a versenyt, mindenki kedves és készséges. Jevgenyij Cuhlo, a Directoire Technique – történetesen orosz… – elnöke szerint összesen 2500-an vannak. Egyik harmada sárga melegítőjében darazsakként zsong, másik a szovjet divatnak megfelelő sötét zakó-garbó-nadrág szerelésben feszít, a harmadik pedig természetesen egyenruhás. A nemzetközi szövetség vezérkarának számtalan fekete Mercedes áll a rendelkezésére, a “középkáderek” fehér középosztályos autóval közlekednek mindenfelé. A “plebsznek”, azaz a versenyzőknek és az edzőknek a szálloda és a versenyhelyszín között rendkívül sűrűn közlekedő buszjárat áll a rendelkezésére. Döbbenetes, mi pénzt és energiát fektetnek be a helyiek. Előbbit valószínűleg Uszmanov úr áldozza, utóbbi pedig ennek (a pénznek), azaz neki (Uszmanovnak) köszönhetően történik. 

 

És ami minent vitt a keddi terepszemlén. Miközben a főteremben önkéntesek százai próbálták a szerdai nyitóünnepséget, addig a csarnok mellett a kissé kopár növényzetet plasztikázták, mert az mégsem maradhatott úgy. A füvet tökéletes zöldre festették. Komolyan… 

 

 Az elegáns szálloda oldalában békésen megfér egymás közelében a nemzetközi szövetségnek nyújtott autópark, és a szépemlékű Volga és Zsiguli.

 

A létesítmény kerítésén kívül azért némileg más a helyzet. Az építészet valahol a szovjet és az ázsiai között fekszik, a panel mindent visz. Az utakon a jelzéseket felesleges volt felfesteni, az össze-vissza szlalomozó autók között békésen megfér egymás mellett a kockalámpás Zsiguli, a Volga anyácska, és a legmodernebb Mercedes. A piac melletti, népszerű helyi étteremben a nők a nőkkel, a férfiak a férfiakkal ülnek egy asztalhoz az ebédnél. A “csáj”, azaz a tea, elmaradhatatlan része az étkezésnek, alkoholnak se híre, se hamva. A szálloda melletti “mezsdunaródnij”, azaz nemzetközi étteremben viszont már cirill betűkkel hirdetik a “chicken fajitast”, cseh csapolt sört mérnek, és férfiak a nőkkel ülnek egy asztalhoz. Európa és Ázsia, a szovjet múlt és a tatár gyökerek, gazdagság és szegénység, modern világ és hagyománytisztelet, muszlim és keresztény – akad itt minden. De 24 óra rendkívül rövid és felületes sommázása alapján, mindez nem bántó katyvaszként, hanem egy emberséges, érdekes világként köszön vissza a messziről jövőre. 

 

Ennyit azonban legújabbkori keleti kalandozásainkról, mivel a következő több mint egy hétben remélhetőleg a két vívócsarnok lesz a “börtönünk” – kora reggeltől késő estig. Szerda reggel ugyanis a kadet férfi és női párbajtőrözők versenyével megkezdődik a taskenti korosztályos világbajnokság. Magyar esélyek akadnak, ott lesz a maribori Eb-n negyeddöntős Szőke Sára, no meg pástra lép többek között két, a szezon során sok szép sikert megélő fiatalunk, Nagy Kinga, illetve Nagy Dávid.

 

Úgyhogy, reméljük, Nagy-napunk lesz!

2015. március 31.