Két hét sincs hátra a lipcsei világbajnokság rajtjáig, ennek megfelelően a felkészülés hajrájához érkeztek vívóink. Ezen a héten a férfi párbajtőrözők és a női kardozók Tatán, a férfi kardozók Tapolcán, a női párbajtőrözők Bonnban, míg a tőrözők Budapesten készülnek. Mi a tatai edzőtáborban látogattuk meg a válogatottat.
Azért ez döbbenetes adat! Pézsa Tibor meséli, hogy 1956 januárjában, azaz 61 és fél éve volt először Tatán. Eszembe jut, hirdethetnénk is egy versenyt, akad-e olyan ember a magyar sportban, aki akkor is, és most is rendszeres lakója az edzőtábornak. Mindenesetre kardvívó olimpiai és világbajnok klasszisunk esélyes “A minden idők legrégebben Tatára járó sportember” megtisztelő címre. Ezt a titulust még nem kapta meg, de nemrégiben miniszteri kitüntetést átvehetett a Mester, aki meséli, hogy 1956 telén hathetes szakmai alapozásra (!) érkeztek, és tizenketten laktak egy szobában. Nos, azóta minden megváltozott, és nem csupán a hathetes alapozás tekintetében… Az ember néha a kétágyas, televíziós, légkondícionált szobákat látva arra gondol, hogy a tatai “öreg hölgyre” ráférne egy plasztikai műtét, ráncfelvarrás… Az éttermi kosztot fogyasztva például az jutott eszembe, hogy 36 éve (én akkor jártam itt először) szinte ugyanezek az ízek köszöntek vissza az ebédnél. Hogy mindez dícséret vagy kritika, azt döntse el az olvasó. Egyébként nekem akkor ízlett…
A ráncfelvarrás alól tán egyedül a vívóterem kaphat felmentést – és egy világbajnoki edzőtábor idején azért mégiscsak ez a legfontosabb. Huszonegy villanypást, és légkondícionált vívóterem az árnyas fák között, Budapest sincs messze – lehet, hogy mégiscsak ideális helyszín ez a Tata… Meg hát az embert akaratlanul is az elégedettség tölti el, amikor körbepillantva látja, hogy a terem első felében világbajnok férfi párbajtőrözőink vívnak edzésversenyt, a másikban pedig a vb-bronzérmes, világranglista-második Márton Anna vezérelte női kardozóink lábmunkáznak.
„Laza”, három órás edzésversennyel készültek Tatán a vb-re a férfi párbajtőrözők.
A fiúk edzésversenyt vívnak, és a “zsűriasztalnál” ott ül Udvarhelyi Gábor szövetségi kapitány és Dancsházy-Nagy Tamás vezetőedző. Először, persze, a lipcsei vb kerül szóba, és a kapitány megjegyzi, hogy döbbenetes az indulólétszám, ilyen még sosem volt, pedig járt már egy-két világeseményen. De aztán a figyelem a versenyre irányul. A jegyzőkönyvet leszámítva itt már minden a “modern időket” idézi. Már a lebonyolítás is “tudományos”, tökéletesen hajaz a vb egyéni versenyére. Hetes csoportkör, majd direkt kieséses tábla (persze, az edzésen hátrafelé is végigvívva), 3×3 percre vagy 15 tusra, az asszók között 15 perces szünettel. Ez még hagyján, az igazi tudomány nem igazán ez, hanem egy gépezet. Dancsházy-Nagy Tamás az úgynevezett polar-rendszert tanulmányozza, és próbálja elmagyarázni a működését egy mindebben totálisan járatlan amatőrnek – azaz e sorok írójának.
Munkában a Polar-rendszer. A fiúk saját órájukon kontrollálhatják, milyen állapotban vannak asszó közben.
“A fiúk karján ott egy óra, ez van összekötve a géppel. Mérjük a pulzust és a százalékos leterheltséget százalékosan. Mindenkinél kikísérleteztük, hogy mi az a határ, ami felett már arra kell koncetrálnia az agynak és a szervezetnek, hogy a fáradságot elkerülje, a savasodást valahogy megakadályozza. Ide, ebbe a zónába nem szabad eljutni, mert akkor a tusadás másodlagossá válik, márpedig mindig az a legfontosabb, ez együtt járhat a vereséggel… A fiúk ismerik saját határértéküket, és a kezükön lévő óra segítségével kontrollálni tudják azt. És ha eljutnak a kritikus szakaszba, akkor jöhet a taktika, mindent meg kell tenni a holtidő elhúzásáért, a hosszabb tusok közti szünetért, hogy ismét ideálisak legyenek az értékek. Azt is látjuk, és a táblázatok látványosan kimutatják, hogy milyen gyorsan regenerálódik két asszó között a szervezet, ez is fontos mutató. Van már videóelemző rendszerünk is, de arról inkább csak riporton kívül mesélek, mert már így is figyelik az ellenfelek, mit csinálunk…”
Hiába, ma már a vívás sem nélkülözheti, és a jelek szerint nem is nélkülözi a modern sporttudomány, a sportegészségügy legmodernebb vívmányait. És ha mindez ötvöződik a kifogástalan szakmai munkával, a magyar vívás évszázados tradícióival, akkor jó az esély arra, hogy sportágunk továbbra is a legeredményesebb magyar olimpiai sportág maradjon…
Persze, a világbajnokság témája időről időre szóba kerül, miközben én a kütyüt csodálom, de nem nyaggatom a szakembereket az esélylatolgatással. Erre még lesz idő a vb rajtjáig… Közben a három órás edzésverseny halad előre. A világbajnok (Rédli András), és az olimpiai bronzérmes csapattárs (Somfai Péter) hamar a hátsó ágra kerül, a lipcsei vb-csapat “becsületét” a legfiatalabb, Siklósi Geri menti meg, ő vívja a döntőt Cho Taeun Sándorral, és utóbbi győz egyetlen tussal, miközben a “csodamasinán” a felső zónát közelítik a határtékékek… A döntőt a többiek természetesen végignézik, Taeun jutalma pedig a taps mellett egy üveg pezsgő, melyet az edzőtábori alkohol zérótolerancia okán minden bizonnyal hazavisz majd.
Modern világ ide vagy oda – a lábmunka továbbra is nélkülözhetetlen.
Eközben a terem hátsó felében egészen más típusú tréning zajlik. Gulácsi Ferenc válogatott edző lábmunkát vezényel, melyet a hölgyek rendkívül fegyelmezetten hajtanak végre. Na persze ez nem csoda, elvégre nem mesze tőlük a már említett Pézsa Tibor csap le árgus szemekkel a hibákra… Akad egy igazolt hiányzó is, méghozzá Gárdos Gábor vezetőedző. Charly mester ugyanis ingázik Tata és Tapolca között, elvégre utóbbi helyen másik tanítványa, a férfi kardozó Szatmári András készül, és természetesen neki is jár a törődés. Meséli is a kapitány, hogy akadt ennek okán egy kis morgás a kardmester részéről, de ezzel különösebben nem törődött, elvégre ő régebben hetente többször megtette hasonló okokból a Budapest-Tata távolságot. A múlt héten pedig ugyanígy ingázott heti háromszor Dancsházy-Nagy Tamás a férfi és a női párbajtőrözők között. Hja kérem, ilyen ez, ha valakinek több szakágban is válogatott tanítványa van. Aki pedig ismeri Gárdos Gábort, az azt is tudja, hogy a “morgójelmez” mögött aranyszív lapul. Tapolcáról délután visszasietve ugyanis azonnal hozzálátott soron kívüli iskolákat adni a 24 órára magukra hagyott hölgyeknek. Mert rá aztán abszolút igaz: a tanítványokért mindent…
Pézsa Tibor mindent tud a kardvívásról. Tán ennél is fontosabb, hogy ezt a tudást át is adja… Ezúttal Pusztai Lizának, és egyik mesterének, Bódy Benjáminnak. A háttérben pedig egy másik edző, Gergácz László „lesi a tudományt”.
De vissza a délelőtti edzéshez: a lábmunka után asszózás és iskolázás következik. Legfiatalabb üdvöskénknek, a már felnőtt Eb-bronzéremmel is büszkélkedő Pusztai Lizának edzője, Bódy Benjámin ad leckét – Pézsa Tibor irányításával. A neves Mester minden mozdulatot kontrollál, precízen kijavít, segíti az ifjú edzőt és a szupertehetséges tizenhat esztendős Lizit. És ha visszagondolunk arra, ahogy néhány perccel korábban arról beszélt Dancsházy-Nagy Tamás – aki egykoron hasonlóképpen tanulta a szakmát sportágunk másik legendás alakjától, Kulcsár Győzőtől – , hogy a legmodernebb technikát miként szeretné beépíteni a vívás mindennapjaiba, akkor jóleső nyugalom tölthet el bennünket.
A magyar vívás – függetlenül a lipcsei világbajnokság egyébként fontos kimenetelétől – jó úton halad. Amíg a tapasztalt, nagyszerű mester ilyen figyelemmel és hittel oktatja a fiatalt, amíg a már felelős beosztásban lévő vezetőedző ilyen lelkesedéssel keresi az új utakat, miközben a jól bevált módszereket sem dobja el, és amíg ilyen klasszisaink (két olimpiai bajnokunról, ugye, ezúttal, kivételesen egyetlen szót sem ejtettünk…), tehetségeink vannak – addig nem kell aggódni sportágunk jelenéért és jövőjéért.
