Doktor Téglásy Györggyel, a vívóválogatott keretorvosával, az Országos Sportegészségügyi Intézet válogatott keretekért felelős igazgatójával, az olimpiai sportegészségügyi stáb egyik orvosával beszélgettünk. Szóba kerültek sportágunk olimpiai sikerei, a doppingvizsgálatok, a Zika-vírus-mentes Rio de Janeiro, a kosárlabda, a szabadság és még sok minden egyéb.
– A jó szereplés alapvetően meghatározza az orvosi stáb hangulatát és munkáját is, úgyhogy bátran kijelenthetem, hogy felelemő olimpián vagyunk túl – kezd bele azonnal a beszélgetésbe dr. Téglásy György, válogatottunk keretorvosa, aki tagja volt (Bodnár József sportmasszőrrel együtt) a riói olimpia sportegészségügyi stábjának. – Természetesen nem szurkolni mentünk Rióba, de a megszerzett nagyszerű vívóérmek a mi hangulatunkat szintén nagyon feldobta.
– Ezek szerint látta is a vívódöntőket?
– Igen, ezt megoldottuk a kollégákkal. Hárman voltunk orvosok, és egyikünk természetesen állandó ügyeletben volt az olimpiai faluban, de úgy intéztük, hogy a saját sportágán mindannyian ott lehessünk. Ráadásul az is az egyik feladatunk volt, hogy lehetőség szerint a doppingvizsgálatokon ott legyünk az érintett sportolók mellett. Így aztán először szurkoltam, aztán nagyon örültem, hogy munkát adtak nekem a vívók a doppingellenőrzéssel kapcsolatosan.
Széles bajnoki mosoly, visszafogott, de őszinte orvosi öröm.
– Mit tehet hozzá ön szerint egy csapatorvos az esetleges sikerekhez?
– Nem sokat. Tennie kell a dolgát. Amikor dolgozom, nagy intenzitással próbálok segíteni, de az eredmény természetesen nem ezzel egyenesen arányos. Én úgy állok hozzá ehhez a kérdéshez, hogy egy csapatmunka mellékszereplője vagyok. Így is viselkedem, legalábbis én úgy gondolom. Hozzá kell tennem, hogy akadnak olyan kollégák, akik nem így vélekednek, cselekednek. Lelkük rajta, tőlem távol áll önmagam mutogatása, vagy a látványos posztok a facebookon. Természetesen a versenyzőn múlik a legtöbb, és az valóban nagyon fontos a kiemelkedő felkészülés mellett, hogy önmagában rend legyen a sportolóban. Csakhogy erről személyes véleményem szerint nem a pszichológusok tehetnek elsősorban, hanem maga az érintett. Az, persze, más kérdés, hogy ezt a bizonyos rendet miként, minek vagy kinek a segítségével éri el valaki… Ez szerintem olyan képesség, mint a tehetség, tanulni nem nagyon lehet, legfejlebb fejleszteni.
Téglásy doktor ezúttal is „mellékszereplő”. Olimpiai bajnokunk, Szász Emese áll éppen kezelése alatt a sportkórházban – a Doktor Úr nem látható a képen.
– Beszéljünk konkrét esetekről! A háromszoros olimpiai aranyérmes Kozák Danuta infúziója, illetve nem infúziója nagy vihart kavart. Ezt a kinti orvosi stáb miként élte meg?
– A média már csak ilyen, felkapja a történetet úgy, hogy nem jár különösebben utána. Infúzió, az egy látványos valami, jól mutat egy nagy címbetűvel, pláne, ha olimpiai arany követi. Más kérdés, hogy az továbbra sem teljesen világos előttünk, miként, kinek vagy kiknek köszönhetően látott napvilágot ez az álhír, elvégre Danuta természetesen csak gyógyszeres kezelést kapott. Ráadásul az infúziót, de még a vénás injekciót is rendkívül szigorú szabályokhoz kötik az olipián. Verseny előtt bizonyos idővel ehhez nem is szabad folyamodni, illetve csak különleges engedéllyel. Szóval, infúzióról szó sem volt, de azért jól hangzott… Nézetem szerint ezek egyébként is belső ügyek mind egészségügyi, mind sportolói szempontból, és nem tartoznak a nyilvánosság elé.
A riói egészségügyi csapat egy része, balról a második dr. Téglásy György, mellette Bodnár József.
– Önnek, illetve az Önök stábjának akadtak problémás esetei az olimpián?
– Valójában jóval kevesebb, mint amire számítottunk. A MOB-nak, no meg a mindenki által beharangozott brazíliai viszonyoknak köszönhetően minden korábbinál nagyobb felszereltséggel, több gyógyszerrel utaztunk ki az olimpiára. Ugyanakkor azok a félelmek, melyektől sokan tartottak, nem valósultak meg, sőt, nem is volt túlzott alapjuk – legalábbis azokon a helyeken, amerre mi jártunk. Akadtak persze váratlan esetek, de azok nem kavartak nagy port, mivel nem híreszteltük mindenfelé… A tornász Hídvégi Vid például a versenye előtt 48 órával magas lázzal járó vírust szedett össze. Sikerült azonban egy nap alatt úgy kikúrálnunk, hogy lólengés gyakorlatát tökéletesen elő tudta adni, egészen kevés hiányzott csak számára a nyolcas döntőbe kerüléshez.
– Vívóink egészségével nem volt gond?
– Komolyabb semmiképpen sem. Sportágunk sohasem látott egészségügyi csapattal utazott, köszönhetően a MOB mellett a szövetségnek. Én is igyekeztem mindenben segíteni, emellett Bodnár József és Németh Kálmán masszőrök, valamint Kovács Beáta gyógytornász is gondoskodott arról, hogy minden rendben legyen. De még egyszer hangsúlyozom, hitvallásom szerint mi mindannyian egy csapatmunka mellékszereplői vagyunk, az érdem javarészt a versenyzőé és az edzőké. Úgyhogy ez úton is, még egyszer gratulálok Áronnak, Emesének, Gézának és a férfi párbajtőrcsapatnak, valamint a mestereknek és a szövetségi kapitánynak – no meg mindenkinek, aki hozzánk hasonló mellékszereplőként tett hozzá valamicskét a sikerhez.
A főszereplőket az orvos is fotózta…
– Sok szabadideje azóta sem volt. Amikor először próbáltam keresni, akkor napokon át rendelt reggeltől estig, majd most a férfi kosárlabda-válogatott keretorvosaként ismét úton van…
– Ez így igaz, ugyanakkor nem panaszkodom, mert mindkét sportágat nagyon-nagyon szeretem, pedig merőben más a kettő. Talán lehetne is profitálni, illetve tanulni a csapatsportnak az egyéni sport sajtosságaiból, illetve viszont… És a csodálatos riói vívósikerek után most a kosarasok is nagyszerűen kezdték Európa-bajnoki selejtezőcsoportjukat. Persze, ez sem nekem köszönhető, de azért nagyon örülök neki. Valóban, a sportkórházban is rengeteg munka várt ránk a majdnem egy hónapos riói tartózkodás után, de négyévente ezt is megszoktam, elvégre ez volt a negyedik olimpiám… Most másfél hetes külföldi körutazás következik a kosarasokkal, három meccs, három helyszínen, aztán még egy hazai derbi, utána meg jöhet megint a sportkórház.
– Szabadságra mikor megy…?
– Arra tíz éve nem volt példa, hogy nyáron egy hétnél többre el tudjak utazni. Majd valamikor októberben. Talán. Szerencsére a feleségem megértő és türelmes….
