Az elkövetkező napokban, a június 20-án rajtoló Európa-bajnokságig múltidézésbe kezdünk, és egy kicsit a jövőbe is tekintünk. A fegyvernemek válogatott edzőivel, illetve a szövetségi kapitánnyal váltunk szót a szezonról, illetve arról, mivel lenne elégedett az évad legfontosabb versenyei előtt. Utolsóként – már a lengyelországi Európa-bajnokság helyszínén – Udvarhelyi Gábor szövetségi kapitánnyal beszélgettünk.
– Közel két esztendeje, hogy megkapta a szövetségi kapitányi kinevezését. Erre számított? Elégedett azzal, ahol most tart a magyar vívósport?
– Ha a hat fegyvernemet egészében, a sportágunkat általánosságban nézem, akkor igen. Nagyjából ott tartunk, ahol reméltem. Huszonhat évig dolgoztam két fegyvernemben, de sejtettem, hogy ez a feladat összetett és nehéz. Az is…
– Hogyan fogalmazná meg röviden, mi változott meg azóta a sportágon belül, amióta szövetségi kapitányként dolgozik?
– A fegyvernemek, de még a szakágak is teljesen különböző utat jártak. Természetesen teljes egyenlőséget nem lehet, és nem is szabad vonni a sportágon belül, de az alapvetések nem lehetnek mások. Rövid idő alatt sikerült egységesíteni a válogatási rendszert, a versenyrendszert, a pontrendszert, sok tekintetben a válogatott edzésmunkát, és még sorolhatnám. Átláthatóbb, világosabb és követhetőbb a rendszerünk, és ez mindenkinek jót tesz, mindenkinek segítség.
– Érték meglepetések az eltelt időszakban?
– Igen, szép számmal. Azonban úgy érzem, a problémákat többnyire sikerült orvosolni, mindig találtunk, vagy igyekeztünk találni megoldást. A szövetségi kapitányi munka izgalmas és érdekes, három korosztály hat-hat szakágának örömeivel, gondjaival találkozik az ember nap mint nap. Emellett rengeteg az adminisztratív feladat, melyeket meg kell oldani, de ez így is van rendjén.
– Előrébb tartunk, mint két éve? És ha igen, akkor miben?
– Az utánpótlás eredmények a korosztályok váltakozásai okán ingadozóak, de az kijelenthető, hogy a világ élmezőnyébe tartozunk. Felnőtt szinten pedig egyértelmű az előrelépés. Mérhetőek az elmúlt két esztendő világversenyének eredményei, no meg a sikeres olimpiai kvalifikáció. Természetesen ezt nem elsősorban a saját érdememnek tekintem. Az elnökségtől kezdve a rendszerünk aljáig tudatos, és a korábbinál tervezettebb munka folyik, melyben a főszereplők a versenyzők és az edzők. Csak ez az út vezethet eredményre.
Udvarhelyi Gábor: Megtisztelő feladat, komoly kihívás és rendkívül megtisztelő feladat a szövetségi kapitányi poszt.
– Természetesen érdekes, amit mondd, de kevés konkrétumot tudok kihúzni Önből… Próbáljuk másként! Mi újság a párbajtőr szakág háza táján?
– Nem hagyhatnánk ezt a végére…?
– Rendben. Tőr? Az elnökség támogatásával alapvetően megváltoztatta a szakág felépítését Érsek Zsolt fegyvernemi vezetőedzői kinevezésével. Bejöttek a számításai?
– Határozottan igen. Előszőr is látványosan érzékelhető bizonyos mértékű szemléletváltás a munkában, a versenyzésben, a hozzáállásban, és bízom abban, hogy még nem értünk az út végére… Férfi tőrben egyértelmű volt, hogy nem dédelgethetünk riói álmokat, ezért hosszú távú építkezésbe kell kezdeni. Fiataljaink Dósa Dani és Németh András vezérletével már Tokióra készülnek, korosztályukban bizonyítottak, jöhet a felnőtt mezőny! Nem áltatjuk magunkat, pontosan tudjuk, hogy itt sokkal több kell, de megkapja a fegyvernem a támogatást. Női tőrben Mohamed Aida és Knapek Edina kvótaszerzése önmagáért beszél. De látványos a csapat világbajnoki negyedik helyezése, az utánpótlás eredmények, és még sorolhatnám. Nagy örömömre visszatért Kreiss Fanni, Lupkovics Dóri fejlődik, Pásztor Flóra világranglista vezetőként utazott a junior világversenyekre. Működik a rendszer, azt gondolom…
– És kardban? Történt ott is egy s más a közel két esztendő alatt…
– Kezdjük a hölgyekkel! Márton Anna produktuma előtt le a kalappal. Huszonegy esztendősen csillagnak tekinthető, és őszintén hiszem, hogy állócsillag válik belőle. Ugyanakkor azt fájlalom, hogy a Várhelyi nővéreket ilyen vagy olyan okok miatt gyakorlatilag egészen fiatalon elvesztettük. A moszkvai világbajnokság után megbeszéltük Pézsa Tibor vezetőedzővel és Gárdos Gábor válogatott edzővel, hogy máris Tokió a cél, ahová Márton Panka mellett még fiatalabb tehetségeinkkel kellene kiharcolni a kvalifikációt. Ebben minden segítséget meg fognak kapni a mesterek, de azt tudomásul kell vennünk, hogy a vívásban Magyarországon a tanítvány dönti el, kivel dolgozik, abba mesterségesen beleszólni nem lehet és nem is szabad.
– Máris a férfi kardhoz értünk… Szilágyi Áron a moszvai világbajnokság után edzőt váltott, Somlai Béla helyett Decsi András irányítja a munkáját. Mit tehet egy ilyen helyzetben a szövetségi kapitány?
– Mindkét, sőt mindhárom féllel sokat beszélgettem ezzel kapcsolatosan. Úgy érzem, hogy a váltás ellenére a kapcsolatuk korrekt maradt. Hozzáteszem, vezetőedzőként Somlai Béla feladata emberileg és szakmailag Áron támogatása, de szerintem ez tökéletesen működik. Az eset egyébként nem egyedi, többek között én is jártam hasonló cipőben. Tudomásul kell venni, hogy ahogy a zenetanárunkat, a nyelvtanárunkat, úgy a vívómesterünket is kiválaszthatjuk. Ennek kezelése intelligencia kérdése, és azt látom, hogy Áronnal kapcsolatosan minden a legnagyobb rendben. Igaz, a kvalifikációját már gyakorlatilag az előző szezonban biztosította, de továbbra is rendkívül eredményes, a világranglista közvetlen élmezőnyéhez tartozik, ráadásul a csapatban is kimagaslóan teljesít, gondoljunk csak a riói világbajnokság németek elleni negyeddöntőjére. Őszintén remélem, hogy a riói olimpián sem lesz ez majd másként.
Egy felemelő pillanat: a vancouveri olimpiai kvalifikáció kiharcolása.
– És akkor párbajtőr… Kezdjük a hölgyekkel?
– Szász Emese kimagaslik a magyarországi mezőnyből. Ugyanakkor hiába vannak jelentős utánpótlás eredményeink, a felnőtt mezőnybe történő átállás láthatóan gondot okoz.
– Miért?
– Zsigmond király úgy fogalmazott: ötven kiváló mérnököt azonnal intézek, zsenit azonban nem akaszthatok le a falról. A kilencvenes években akadt olyan időszak, hogy tíz magyar világbajnok versenyzett egyszerre. Most más a helyzet. De gyorsan szeretném hozzátenni, hogy a szakágban dolgozó kollégákkal elégedett vagyok, nevelnek, újranevelnek, gondolkoznak, terveznek és dolgoznak. Nekik sem egyszerű ezt a szituációt feldolgozni, úgy vélem, itt türelmesnek kell lennünk.
– Végül férfi párbajtőr. A szakág vezetőedzőjeként lépett tovább szövetségi kapitánnyá 2014 őszén. Aztán, ha horrorisztikus körülmények között is, de kiharcolta a csapat az olimpiai szereplést…
– Ez a történet hamarabb kezdődött. A 2013-as budapesti világbajnokság csapat aranyérme után Imre Géza teljesen jogos és megérdemelt pihenőt kért. Ezt egyébként meg is hálálta az előző szezonban. Egyéni világbajnok lett és kimagaslóan szerepelt csapatban is. Vele párhuzamosan Boczkó Gábor folyamatosan sérülésekkel bajlódott, kódolva volt a visszaesés. Viszont ez azzal járt, hogy már a nyolc közé jutásért, de legkésőbb a negyeddöntőben rendkívül nehéz ellenfelekkel kerültünk szemben a versenyeken. A moszkvai világbajnokság után változtattunk. A kritikus helyre, a befejező pozícióra váltottunk, Bocek helyét Rédli András folgalta el. Előbb Tallinnban, majd Heidenheimben, végül Vancouverben bizonyította, hogy alkalmas erre a szerepre. És mivel Géza és Gábor is klasszisteljesítményt nyújtott akkor, amikor a legjobban kellett, sikerült az olimpiai kvalifikáció. Időközben Gelley Istvánt Dancsházy-Nagy Tamás váltotta a vezetőedzői poszton, akinek három tanítványa is van a csapatból. Azt hiszem, készen állunk az olimpiára…
Szemben a tanítvánnyal: Rédli Andrással a pást szélén.
– Előtte azonban következik hétfőtől az Európa-bajnokság, melynek már a helyszínén beszélgetünk. Mit vár a toruni rendezvénytől?
– Az olimpiát megelőző Európa-bajnokságok mindig különlegesek, mivel az eredmények befolyásolják a riói sorsolást. Hatalmas csaták lesznek, és mi rendkívül magasra tettük a mércét a tavaly, Montreux-ben megnyert öt érmünkkel. Nem szeretek tippelgetni, de három érmet szeretnénk hazahozni Lengyelországból.
– És Rióból?
– Na erre aztán felelőtlenség lenne bármit is válaszolni, egyébként is az olimpia a legkiszámíthatatlanabb vívóverseny. Azért hadd kezdjem azzal, hogy a tíz megszerzett kvóta nagyszerű teljesítmény, és nem csak a londoni négyhez képest, hanem abszolút mértékben is. De azzal tökéletesen tisztában vagyok, hogy ez még nem jelent olimpiai sikert. Ahhoz két dolog mindenképpen szükséges, a tökéletes szakmai és mentális felkészülés, valamint a megfelelő háttér biztosítása. Utóbbiról csak annyit: sportolóként, edzőként, vezetőedzőként és most már szövetségi kapitányként is dolgozhattam. Soha olyan feltételeket nem biztosítottak a számunkra, mint most. Nem is tudom a helyes sorrendet, de köszönjük a kormánynak, a MOB-nak, és sportágunk vezetésének egyaránt.
– Végezetül, kollégáival is azzal zártam a beszélgetést, hogy szívesen folytatná-e a megkezdett munkát? Ezt kérdezem Öntől is.
– Előszöris erre azt válaszolnám, amit ők. Ezt nem én döntöm el. Annyit mondhatok, hogy végtelenül megtisztelő, nagyon komoly kihívást jelentő és rendkívül izgalmas feladat a szövetségi kapitányi poszt. Ha továbbra is élvezem a bizalmat, akkor természetesen vannak terveim. A tudatos menedzselést folytatni kell, a cél már most Tokió! Híve vagyok a fiatalításnak, de nem erőszakkal, szükség van a tapasztalt versenyzőkre. Azonban minden továbbival várjuk meg a riói olimpiát…
