Meddig lehet a határokat feszegetni? Ezt kérdeztük a diákolimpia nyitónapjának reggelén Tamás Henriettétől, a Magyar Vívó Szövetség főtitkárától, a verseny főszervezőjétől. A kérdés pedig arra utalt, hogy meddig lehet “feszíteni a húrt”, meddig növekedhet ez a jelenlegi, közel 3000-es indulószám, a 46 pást, a számtalan közreműködő.
Siklósi Gergely, Szász-Kovács Emese és Tamás Henriette. Világbajnok, olimpiai bajnok és főszervező a diákolimpián.
“El kell kezdeni kicsit másként gondolkodnunk, mert ebben a formában nem tudunk tovább növekedni.” – kezdte a főtitkár. “Talán nem is az örömtelien hatalmas induló létszámmal van a gond, elvégre ez legfeljebb még hosszabb napokat okoz. Hiszen az, hogy kétezer fiatal indulónk van egy vívóversenyen, az hatalmas fejlődés. A kényelmesebb, komfortosabb lebonyolítás érdekében ezért növeltük előbb kettőről háromra, majd háromról négy naposra a rendezvényt, vállalva az ezzel járó terheket. Csakhogy rendkívül nehéz megtalálni az eseményhez méltó, egyéb személyi feltételeket. Hétköznap a megfelelő számú versenybírót, a rendezőket, és még sorolhatnám. Úgy gondolom, ebben a formában ez a maximum, amit ki lehet hozni ebből a rendezvényből. Ugyanakkor erre rendkívül büszkék vagyunk, és a legnagyobb örömmel szervezzük meg évről évre az igazán különlegesnek mondható diákolimpiát.”
Stubner Zsombor, a diákolimpia tőrversenyének legfiatalabbja az újdonsült Vk-bronzérmes Pásztor Flórával.
Így igaz, a VI. Sulivívó találkozó, a diákolimpia egészen különleges rendezvény. Amelyen csoda dolgok történhetnek, és történnek is meg. Itt van például Stubner Zsombor. Ő alig múlt 7, azaz hét esztendős, a “régi időkben” az is elképzelhetetlen volt, hogy valaki ennyi idősen fegyvert fogjon, az pedig, hogy vívóversenyen indulhasson, fel sem vetődött. Mi több, nem is vetődhetett, elvégre nagyjából 45 évvel ezelőtt 14 év volt az alsó indulási korhatár… Hát ennyit fejlődött a vívás idehaza, “röpke” fél évszázad alatt. Most meg itt van Zsombor, a nap legfiatalabb indulója, aki első osztályos kisdiák, és igen komoly, már-már szúrós tekintettel közli velünk, hogy a vívás egy nagyon klassz dolog, ugyanakkor ő jó tanuló is egyben, mert az is fontos. És tusokat is ad, nem egyet, örül neki, a levegőbe bokszol a kis öklével, miközben edzője néha jelzi neki, hogy tessék szépen, rendesen leülni abba a vívóállásba. Igazi cukiság az egész, tényleg élvezet végignézni.
Szilágyi Áron a négyzeten.
Aztán itt van Szilágyi Áron. Nem, nem a háromszoros olimpiai bajnok, mert ő éppen Madridban hangol a szombat-vasárnapi Világkupa fellépésére. Egy tíz esztendős Szilágyi Áron, a Ludovika ifjú tőrözője. A hozzá feltett első kérdés annyira egyértelmű, hogy más nem is lehet: “Áruld el nekünk, hogy ezzel a névvel hogyan lettél tőröző???”. És kérem szépen, nehogy azt higgye bárki is, hogy megszeppent válasz érkezett! A fiatalember büszkén, határozottan, talpra esetten mondta: “Nagyon szeretem a tőrvívást, az nagyon jó dolog!” Bizonyította mindezt a páston is, elvégre bronzérmet nyert korosztályában. Utána pedig büszkén pózolt érmével és kupájával közösen a “nagy” Szilágyi Áronnal, vagy legalábbis a BOK Csarnokban kifüggesztett fotójával.
Danczy Fruzsina és Brigitta, ikrek egymás mellett, a páston néha egymással szemben…
Vagy megemlíthetnénk a Danczy ikreket is, Brigittát és Fruzsinát. A két testvér egymással vívta a legfiatalabb korosztály női tőr egyéni döntőjét. Az édesanya pedig ott ült a lelátón, és az “Ilyenkor kinek szurkol?” kezdetű, ugyancsak obligát kérdésre azonnal érkezett a hasonlóan magától értetődő felelet: “Mindkettőnek.” Brigitta győzött, természetesen nem maradt el a kézfogás, átölelés, az öröm- és a bánatkönnyek. Aztán a dobogóra már kézen fogva álltak fel az ikrek, csoda egy érzés lehetett. Mesélte is az édesanya, hogy vannak, persze, hogy vannak néha parázs viták egy-egy asszójuk után, de a vége mindig ugyanaz, kézfogás, ölelés, büszkeség és boldogság.
Mert a vívás ezzel jár. Büszkék vagyunk a diákolimpia valamennyi résztvevőjére. Büszkék vagyunk a diákolimpiára.
