Munkatársunk helyszíni jelentése:
Érdekes, nehezen megfogható “valami” ez az Európa Játékok. A röpke, alig 24 órás krakkói tapasztalat mindezt csak megerősítette az emberben. Induljunk ki abból, hogy miközben a többi kontinensen elismerten az olimpia utáni legrangosabb esemény az ugyancsak négyévente kiírt, több sportágban egyszerre rendezett Játékok, addig Európában nagyon keresi a helyét.
Most rendeznek 2015 és 2019 után harmadszor ilyet, az első két helyszín Baku, illetve Minszk volt, a második programjában nem szerepelt a vívás. Most viszont igen, méghozzá “alapsportágként”, a központi, krakkói helyszínen, az ország leghíresebb arénájában, a 15.030 ülőhelyes, koncerteken 22 ezerre bővíthető létszámú Tauron Arénában. Ebből már látható az Európa Játékok egyik dilemmája. A sportági választás. Állandóság nincs, a legnépszerűbb csapatsportágak ezúttal gyakorlatilag nem is szerepelnek a műsorban, viszont van helyettük – többek között… – muaythai, falmászás, teqball és padel. Mindeközben a versenyeket megelőző sajtótájékoztatón, a több mint 7000 versenyzőre hivatkozva büszkén jelentették be, hogy tizenegy éve rendeztek legutóbb hasonló volumenű sporteseményt Európában, értelemszerűen a londoni olimpiát.
Az Európa Játékok sajtóközpontja – kívülről. Belülről is ultramodern és minden igényt kielégítő.
Az embernek pedig valahogy olyan érzése van ezzel az egésszel, hogy a helyiek valami olyasmivel akartak előrukkolni, ami már-már közelít az olimpiához, aztán menet közben rájöttek, hogy mégsem azt akarják… Tulajdonképpen érthető mindkettő… Előbbit a büszkeség, utóbbit az anyagiság magyarázhatja. Mert egyfelől akad például egy pazar sajtóközpont, rengeteg önkéntessel. Ahol az akkreditációs folyamat gyorsabban zajlott le, mint bármely világeseményen. Ahol vadonatúj a központi sajtóterem, valamennyi körülmény minden igényt kielégítő, mégis alig lézengenek benne újságírók. Többnyire csak azok, akik a szomszédos szállodák valamelyikében laknak.
Az is furaság, hogy a rendezvényt hivatalosan Krakkó és Kis-Lengyelország (Malopolska) rendezi. Ami azt jelenti konkrétan, hogy tizennégy város ad otthont az eseményeknek, a távolságokról pedig annyit, hogy Krakkót (vívás) és Wroclawot (sportlövészet) például 300 kilométer választja el egymástól. Mintha menet közben kezdték volna vágni jobban és jobban a megarendezvény költségvetését. Önkéntesek, persze akadnak, de képzett segítők kevésbé. Írásos tájékoztatókat, reklámokat alig látunk, és a shuttle járatok is minimálisra vannak redukálva. Ember legyen a talpán, aki követni akarja átfogóan az eseményeket, ám nagyon úgy tűnik, erre nincs is túlzott igény…
A Tauron Aréna környéke sem hemzseg a szurkolóktól.
A “Krakkó az esemény lázában ég” közhely jelen esetben egyáltalán nem mondható el, a vasárnapi vívódöntőkben eltűntek a nézők a hatalmas csarnokban, annak ellenére, hogy lengyel arany-, illetve ezüstéremmel zárult a nap. Más, de összefügg a fentiekkel: ha most nagy hirtelen rá kellene vágni egy sportban jártas egyénnek, hogy kik nyerték a magyar küldöttség eddigi aranyérmeit az Európa Játékokon, akkor a mennyiséggel is akadhatnának problémák, a nevekről nem is beszélve. Bezzeg az olimpián…
A hangulat ugyanakkor remek, az “athlete’s village” olimpiai faluként néz ki, és úgy is működik, a helyszínek látványosak, és valamennyi sportoló nagyon komolyan veszi a saját versenyét. Furcsa, de az előző napi írásunkban már használt “multisportesemény” kifejezés illik valóban talán leginkább erre az Európai Játékokra.
Tegyük hozzá, egy nagyon élvezhető, barátságos és rangos multisportesemény. Hajrá, magyarok!
