Életének 63. évében, súlyos betegség után elhunyt sportágunk klasszikusa, Gedővári Imre. Az olimpiai és háromszoros világbajnok kardvívót a magyar vívótársadalom gyászolja, az MVSZ, a MOB és az UTE saját halottjának tekinti, családjának ez úton is részvétünket nyilvánítjuk.
A szavak, a betűk fentebb szürkén követik egymást. Hatvankét évesen elhunyt Gedővári Imre olimpiai és háromszoros világbajnok kardvívó. Csakhogy ő ennél sokkal, de sokkal több volt!
Imre volt “A kardvívó”. A legnagyobb. A legkiválóbb. Az utánozhatatlan – legalábbis a mi időnkben.
Amire minden valamirevaló sportrajongó emlékszik: az a bizonyos utolsó tus. Pályafutása utolsó találata, amelyet a szöuli olimpián, 5:5 után adott a szovjet Andrej Alsannak, és amellyel olimpiai bajnok lett Magyarország. Huszonnyolc évvel a korábbi, 1960-as kardcsapatarany után, lassan 26 esztendeje várva az újabb első helyre. Mondja a sportközhely, ezzel tette fel pályafutásában az i-re a pontot.
![szoulibajnokok[1]](/wp-content/uploads/2014/05/szoulibajnokok1.jpg)
A szöuli olimpiai bajnok kardcsapat, talán az utolsó közös felvételen, 2013-ban. Imre a két korábbi újpesti klubtárs, Szabó Bence és Csongrádi László között, mellettük Nébald György és Bujdosó Imre.
Csakhogy ez nem igaz! Vagy legalábbis csak fél igazság! Mert az ő pályája ennél jóval nagyobb ívű volt!
A tragikus hírre az a három ember, aki talán leginkább méltán beszélhet róla, a következőket mondta. Pézsa Tibor szerint minden idők legcsodálatosabb elővágásait adta, és az élet kegyetlensége, hogy nem lehetett egyéni olimpiai bajnok 1984-ben, amikor toronymagasan vezette a világranglistát. Szabó Bence azt meséli, akkor határozta el, hogy kardvívó lesz, amikor 1974-ben meglátta iskolázni Imrét az Újpesti Dózsában. Mert hogy őt akarta utánozni, és tizennégy évvel később élete meghatározó élménye lett, amikor együtt lehettek olimpiai bajnokok. A legérdekesebben talán Nébald György fogalmazott. Aki 1978 és 1988 között minden világversenyen egy csapatban vívott Imrével. Azt mondta, hogy mindig csak azt ismételte vele kapcsolatosan ő, és az összes társ, hogy “Szép volt, Imre!”. Mert Imre mindig nyert, és mindig szépen nyert.
Pézsa Mester még hozzátett valamit a hirtelen feltörő gyors emlékekhez. Hogy Imre mindig és minden körülmények között kitartott a Mestere, Zarándi Csaba mellett, ami manapság ritkaság. Mert hogy az Öreg, a csodálatos Csaba bácsi kamaszkorától a szöuli aranyig kísérte Imre pályáját.
Lehetne mesélni a vívókarrierje utáni éveiről is, hiszen igazi családapa, klubelnök és szövetségi főtitkár, tragikusan gyors haláláig a kard fegyvernemi bizottság tagjaként dolgozó sikeres és nagyszerű ember volt. Na de olyan fantasztikusan vívott, hogy az mindent elhalványít. Megint csak Szabó Bence mesélte, és mennyire igaz, ő aztán mindenkinek nekiment a páston. De Imre volt az egyedüli, akivel szemben azt érezte: minden mindegy. Egyszerűen ott egy fal, és lehetetlen Imrét megvágni.
És ez így is volt. Fanyar, tipikusan sajátos, de remek humorával számtalanszor tréfálkozott rajtunk azon, hogy felé sem tudunk vágni. Sose bántóan tette. Csak tisztelni és szeretni lehetett az emberségéért, csodálni és a lehető legfeljebb nézni rá a vívótudásáért.
Olyan tragikusan gyorsan ment el, amilyen villámsebes volt az elővágása.
Hihetetlen és védhetetlen, miként a halála.
E sorok írója Neki is köszönheti első felnőtt magyar bajnoki aranyérmét, első Európa Kupa-aranyérmét. Meg egy kicsit azt is, hogy beleszeretett a kardvívásba, a vívásba. Imre vívásába. És miközben könnyes szemekkel bepötyögöm az utolsó sorokat, az jut eszembe: milyen csodálatos is lenne, ha tényleg volna Túlvilág.
Mert akkor Imre már nyilvánvalóan találkozna, és azonnal iskolázna a Mesterrel, a hozzá hasonlóan fantasztikus Zarándi Csabával, utána pedig kezdődhetne az egyérintő. Abban sem lenne az odafenti riválisoknak Imrével szemben sok esélye.
A páston meg semmi.
Nyugodj békében, drága Imre!
Szetey András
2014. május 22.
