- A dolgozószobája falát ott díszítik a relikviák, a csapatzászló, és már ott a tokiói akkreditációja is. Bővül tovább a gyűjtemény?
- Nagy valószínűséggel hamarosan igen. Japánban mindenki aláírta az újabb csapatzászlót, és már készül a tabló is. Az ember mindig jóleső érzéssel gondol vissza a sikerekre, és a vendégeim is rendre a “dicsőségfal” tanulmányozásával kezdik a látogatást.
- 1968-72-76 a legutóbbi dátum, amikor a magyar vívás három egymást követő olimpiáról aranyéremmel tért haza. Négy és fél évtized után jött össze a hasonló bravúr, melynek azért természetesen Szilágyi Áron a fő letéteményese. Tudott erről a statisztikai adatról?
- Hallottam már, de nem célszerű az ilyen jellegű összehasonlítás. Minden szempontból egész más a környezete a sportágnak most, mint évtizedekkel ezelőtt. Szakmailag is az. Erről Pézsa Tibor tudna hosszan mesélni, hiszen ő az akkorit, és a mostanit is a legmagasabb szinten ismeri. És az olimpiai sikereket is hagyjuk, az szinte teljes mértékben a versenyzőké, valamint az edzőké. Ami számomra büszkeség, hogy összességében az elmúlt kilenc év tette emelkedő pályára a magyar vívást. Ez pedig egy teljes csapat munkája. Arról is kell beszélni például, hogy 2012-ben 74 millió forintos hiánnyal vettük át a költségvetést, melynek ma már pozitív a mérlege. Persze, ehhez elengedhetetlenül szükséges volt a kormányzati támogatás, az, hogy a sport kiemelt stratégiai ágazatnak számít. Ez biztosítja a költségvetés alapját. Az már más kérdés, hogy költségvetési fegyelem, további szponzorok keresése és találása is szükséges. Ez már a mi feladatunk és felelősségünk, igyekszünk meg is oldani.
Áder János köztársasági elnök is meglátogatta a nagysikerű 2019-es budapesti világbajnokságot. Képünkön Csampa Zsolt társaságában. - Rengeteg változás történt az elmúlt évtizedben a szakmai felépítésben is. Amikor első időszaka idején belekezdett a lépésekbe, sok mindent a csapatsportágak világából merített, ami a vívásban újdonságnak számított. Ez mennyire volt tudatos?
- A konkrét szakmai lépésekbe sosem szóltam bele, de a csapatmunkára törekedés abszolút tudatos volt. Pontosan tudom, hogy a vívás egyéni sport, ám a közös szakmai gondolkodás az alapja a sikernek. Ma már teljesen elfogadott, hogy egy négy versenyzőből álló csapatnak négy különböző edzője van. Példaként itt lehet a mostani olimpia, ahol a három csapat négy-négy vívójának egyaránt különböző edzője volt. Ha ezt a munkát nem hangoljuk össze, példaként egy vezetőedző irányításával, akkor ez idővel eredményességben is visszaüt. Apróság, de fontos része az egésznek a megjelenés is. Ha egy válogatott, egy küldöttség ugyanabban az öltözetben jelenik meg, az nem a katonás fegyelem jele. Befelé a rendet és az összetartozást mutatja, kifelé pedig erőt sugároz, és tiszteletet parancsol. Úgy érzem, mára már magáévá tette a sportág ezt a gondolkodást.
- Meg is szerette ezt a rendszert a vívótársadalom?
- Aki benne dolgozik, az abszolút elfogadta azt. A kadet korosztálytól a felnőttig kialakult egy szakmai felépítmény. A stábok kluboktól függetlenül és közösen gondolkodnak. Úgy vélem, ebben a tekintetben sokat léptünk előre a szűk egy évtized alatt.
- Az általános tapasztalatok után nézzük a tokióiakat! Milyen érzései voltak a helyszínen, és most nem a válogatott eredményeire gondolok?
- Gyorsan megfogalmazódott bennem, hogy nagy köszönet jár a japán kormánynak és a tokiói szervezőbizottságnak, valamennyi önkéntesnek, hogy vállalta a rendezést. A pandémia átírt rengeteg szabályt, sokszor sportszakmai kérdéseket is. Mégis sikerült tökéletesen megoldaniuk ezt a nagyon nehéz, és néha hálátlannak tűnő feladatot. Ha már kormány és köszönet, akkor jár mindez a magyar kormánynak is. A halasztás bejelentését követő csaknem másfél éves időszakban kellett “életben tartani” a sportolóinkat. Úgy érzem, rendkívül szigorú szabályok mellett, de sikerült biztosítani, hogy vívóink végül minden szempontból tökéletes körülmények között készüljenek fel az olimpiára, és szerintem ez igaz lehet a többi sportágra is.
- A magyar vívóválogatottnak különösen drákói szigor mellett teltek a tokiói napok-hetek. Miként élték mindezt végig a versenyzők?
- Valóban még az általunk gondoltnál is hermetikusabban el voltunk különítve mindentől és mindenkitől. Lezárt emeleten laktunk, a számunkra külön megnyitott tűzlépcsőn közlekedhettünk, a liftbe nem szállhattunk be. Az edzésekre bennünket szállító busz a tűzlépcső alján állt meg, fertőtlenítés és maszkellenőrzés után szállhattak fel külön a versenyzők és a kísérők. A terembe csak mi léphettünk be, természetesen elkülönített be- és kijáraton. Az étkezést pedig úgy oldották meg, hogy a folyosóra tették le a megrendelt reggelit, ebédet vagy vacsorát. Amikor mindezzel szembesültünk, azt kellett tudatosítani magunkban, hogy a mi érdekünk a lehető legkisebb kockázat. Különösen igaz lett ez akkor, amikor az ott tartózkodásunk alatt folyamatosan romlottak a tokiói járványügyi adatok. Persze, akadtak néha furcsa érzéseink, de hogy helyesen döntöttünk a helyszín kiválasztásakor, azt az bizonyította: semmiféle egészségügyi problémával nem találkoztunk az eltöltött idő alatt.
- A versenyeken azért ekkora szigort nem tapasztaltunk…
- Ott más “taktikát” választottak a szervezők. A rendkívül alapos és megelőző akkreditációs, valamint a napi PCR-tesztes rendszer után, még egy arcfelismerési beléptetőn keresztül vezetett az út a csarnokba. Tény, a stadionon belül lazább volt a közlekedés, ám addigra már számtalan szűrőn végig kellett mennie annak, aki odáig eljuthatott, és, ugye nézők sem voltak a hatalmas csarnokokban. Egyébként némiképp otthon éreztük magunkat a Makuhari Messé-ben, a vívóversenyek otthonában. A FIE ugyanis a sikeres 2019-es budapesti világbajnokság után megkért bennünket arra, hogy a tokiói helyszín terveit is segítsünk kidolgozni. Szerződés végül nem született, de a terveket részben átküldtük, és azokból szinte mindent viszontláttunk. A pástszerkezetet és a színvilágot is, amit egyébként örömmel néztünk végig, mivel a találatjelző piros és zöld színei közé designelemként a fehéret csempésztük be, így rendszeresen feltűnt a magyar trikolór.
Csampa Zsolt (balról a harmadik) a tokiói férfi kardcsapat bronzérmes tagjaival, edzőkkel, sportszakemberekkel. - És gondolom, örömmel nézte végig magyar szempontból a versenyeket is…
- A nyitónap egészen különlegessé vált Szilágyi Áronnak köszönhetően. Láttuk a sorsolásnál, hogy egy ágon vannak a magyarok, egyikük juthat csak négy közé. Aztán a negyeddöntőbe kerülés már csak neki sikerült, és onnantól nem volt megállás… A formaidőzítés, a koncentráció, a teljesítmény – egyaránt elképesztő. Valahogy olyan érzése volt az embernek, hogy Áron reggel “belakta” az újabb olimpiai helyszínt, és ott nagyon jól érzi magát. Egész nap azt nyilatkozta, hogy öt meccset kell megnyernie, és haladt tovább, tovább. Sporttörténelmet írt a harmadik olimpiai aranyával, és az természetesen róla szól, fantasztikus, elképesztő a teljesítménye. Ám a “hozadéka” különlegeset jelent a sportágunknak. A vívás ismét fókuszba került, reményeim szerint szeptemberben megint csurig telnek a termek, és az már a közös felelősségünk, hogy éljünk ezzel a helyzettel.
- Az aranyat követte az ezüst. Ezzel is elégedett volt az elvesztett döntő ellenére?
- Feltétlenül. Ugyanazt a céltudatos, határozott Siklósi Gergőt láttuk, akit a két évvel ezelőtti budapesti világbajnokságon. Nehéz sorsolása volt, többek között a címvédő koreai Parkot verte meg. Az aranyérmes francia Cannone pedig nagy napot fogott ki, ugyanezt erősítette meg a döntő után Dancsházy-Nagy Tamás, Gergő edzője. A párbajtőr fegyvernem számára a cél egyértelmű, csapatban kell kvalifikálnia magát a párizsi olimpiára. Gyorsan hozzáteszem, ez nem lesz könnyű, mivel most nem állunk jól a rangsorban, és a feljebb lépésre egy évvel kevesebb időnk van, ezúttal három esztendő múlva lesz ismét olimpia. De Siklósi vezérletével képes rá ez a tehetséges és fiatal társaság.
- Az aranyat és az ezüstöt követte a bronz. A kardcsapat harmadik helye okán sincs hiányérzete?
- Mielőtt rátérnénk a csapatversenyekre, feltétlenül ejtsünk szót Márton Annáról! Gyakorlatilag az első perctől kezdve, súlyos sérüléssel vívta végig az egyéni versenyt, és próbálta meg csapatban is a szereplést. Így végzett a negyedik helyen, ami nagyon értékes teljesítmény, ráadásul döntő érdemei voltak a csapatkvóta kiharcolásában. Tokióban láttam a szemében, hogy nem fogja feladni, végigcsinálja az egyéni napot, és ez kivételes képesség. Itt szeretném ismét megemlíteni a csapatmunka fontosságát. Orvosok és masszőrök tették lehetővé azt, hogy Panka valamiképpen végigvívja ebben az állapotában az olimpiát, nekik is jár a gratuláció.
- Akkor jöhetnek a csapatversenyek…
- Kezdjük természetesen a kardcsapattal! Nem titkoltan érmet, legbelül talán aranyat is vártunk tőlük. Ám a sporthoz hozzátartozik a hullámvölgy is, és ez az olaszok elleni elődöntő utolsó körében érte utol az addig remeklő Áronékat. Azt is tegyük hozzá, hogy 43:43-nál, sorsdöntő pillanatban, egyértelmű magyar tusnál nem szólalt meg Áron találatjelzője. Persze, utólag semmit sem tehetünk, ám a szituáció kérdéseket vet fel a FIE felé abban a tekintetben, hogy ilyen világos helyzetekben miként lehessen a bíróknak felülírnia az éppen elromló technikát. E csapat klasszisát pedig éppen az bizonyítja, hogy ezt követően a harmadik helyért a fiúk simán legyőzték a németeket. Na jó, a végén Szilágyi Áron egy kis izgalmat belevitt, bizonyosan csak a tévénézők kedvéért… Női csapatainktól többet vártunk a nyolcadik, illetve hetedik helynél, igaz, a csodában nem reménykedhettünk. Kardban Márton Panka sérülése behatárolta a lehetőségeinket, ha teljesen egészséges, akkor is bravúr kellett volna a négy közé jutáshoz. Viszont a válogatott fiatal, a sikeres párizsi szereplés egyáltalán nem vágyálom. Tőrözőink olaszok elleni negyeddöntőjében voltak értékes asszók, mondta is az itáliaiak edzője a meccs előtt, hogy tart a magyaroktól… A Kanada elleni folytatásért kár, ám a kvalifikáció tizenhárom év után sikerült, és ebben a csapatban is vannak komoly lehetőségek.
- A részletes értékelés után miként hangzik az összefoglaló véleménye a magyar vívóválogatott tokiói szerepléséről?
- Azt gondolom, hogy semmiképpen sincs szégyenkeznivalónk, sőt… A magyar vívás egyértelműen emelkedő pályán van, Londonban nem volt kint csapatunk, Rióban egy, most viszont három. Tizenhárom vívónk volt ott Tokióban, ami szintén jelentős előrelépés. Szilágyi Áron sporttörténelmi sikeréből pedig a sportágnak is profitálnia kell. Azt, persze, látni szükséges, hogy egyre szélesebb a nemzetközi paletta. Négy ázsiai ország nyert aranyat, Kína és Korea mellett a szabadkártyával induló japán férfi párbajtőrcsapat és egy hongkongi férfi tőröző. Ugyanakkor olyan nagyhatalomnak, mint Olaszország, ezúttal nem jutott első helyezés. A szakmának le kell vonnia a történtekből a tapasztalatokat, ez is szükséges a továbblépéshez. Apropó, szakma! Ez úton is szeretném megköszönni Udvarhelyi Gábor szövetségi kapitány munkáját. Betegsége miatt nem lehetett ott Tokióban, de az ötévesre nyúló olimpiai ciklust fegyelmezetten és jól levezényelte. A tőle alapvetésnek számító szakmaiság és következetesség megalapozta az eredményeket. Ez úton is kívánok neki további jobbulást, bízva abban, hogy legalább Párizsig folytathatjuk a közös munkát.
- A napokban jelent meg a sportnapilapban egy interjú, melyben arról is szólt, hogy az ősz során átnézik a kiemelt sportágak támogatását, és az elmúlt időszak eredményeit, gazdálkodását figyelembe véve kötik meg a szerződéseket 2024-ig. Mire számít a vívással kapcsolatosan?
- Olvastam az anyagot. Ebben miniszterelnök úr azt is nyilatkozta, hogy a vívástól három aranyérmet remélt. Tulajdonképpen nagyon nem maradtunk le ettől, úgyhogy bizakodó vagyok… Komolyabbra fordítva a szót: hiszek abban, hogy a vívás az elmúlt időszakban is bebizonyította, mindenféle szempontot figyelembe véve méltó arra, hogy a kiemelt sportágak között szerepeljen.
- Az olimpikonok ezekben a napokban nyilván jól megérdemelt pihenőjüket töltik, ám nyakunkon a szeptember, kezdődik a következő szezon. Az előző kettőt a koronavírus alapjaiban tette tönkre, miként nézhet ki a 2021/22-es évad?
- A nemzetközi versenynaptár a napokban ismét megváltozott, igazából csak reménykedhetünk abban, hogy végre mindenki versenyezhet, ugyanakkor mindenre fel kell készülnünk. Olyan rugalmas versenynaptárt kell összeállítanunk, amely képes lehet a nemzetközi változások kezelésére. Ez, persze, nagyon nehéz feladat, de ezért beszélünk csapatmunkáról, mert most ezt is meg kell oldanunk. Az olimpikonok pihenése pedig igazából most kezdődik, mert a Tokiót követő néhány hétben eleget próbáltak tenni annak a számtalan meghívásnak, amellyel nemcsak magukat, hanem sportágunkat is népszerűsítik. Ezt is megoldották, számukra most jöhet az ön által említett megérdemelt pihenő. Ám nekünk még akad komoly izgulnivalónk…
- Mire gondol?
- Néhány nap múlva kezdődik a paralimpia. Kerekesszékeseink szintén a vívócsalád tagjai, ráadásul az épekhez hasonlóan tőlük is érmeket várunk. Úgyhogy hamarosan hajnalonként ismét lesz kinek szurkolni, szívből kívánom nekik, hogy sikerekben gazdag paralimpiát zárjanak Tokióban. Hajrá, magyarok! Hajrá, magyar vívás!
Csampa Zsolt: Emelkedő pályán van a magyar vívás
Több mint kilenc éve a szövetség elnöke Csampa Zsolt. Megannyi korosztályos és felnőtt siker, két remek rendezésű hazai vb után a tokiói olimpia is emlékezetes marad vívószempontból. Nagyinterjú.
