Milyen érzés volt közel fél év után újra több időt együtt tölteni a csapattársakkal? – kérdeztük Kreiss Fannitól. A világranglistán a magyarok közül a legmagasabb helyen álló, 31 esztendős tőröző csapatával még február legvégén kvalifikálta magát a tokiói olimpiára, ám az ismert okok miatt csak a múlt hét elején, a tatai edzőtáborban találkozott ismét a csapattársakkal.
– Egyfelől annak nagyon örülök, hogy végre mindannyian újra együtt vagyunk. Az eleinte kicsit furcsa volt, hogy szinte minden fegyvernem itt járt Tatán, több okból. Egyfelől mi azt szoktuk meg, hogy önmagunkban, nyugodtabb körülmények között készülünk, talán jobban örültem volna, ha ez most is így történik. Ráadásul én mostanában kicsit elszoktam a sok embertől, és ezzel már meg is barátkoztam. Ugyanakkor megérkeztek a fegyvernem teszteredményei, és mivel valamennyiünké negatív lett, így “járványügyi szempontból” megnyugodtam, mehet tovább a munka. Ezen a téren egyébként duplán izgulok, mivel az édesapám, Kreiss Gábor a mesterem, aki már nem mondható fiatalnak… De már ezzel is valahogy úgy vagyok: a sok kérdőjel, a sok stressz csak edzi az idegrendszerünket, és ha egyszer eljutunk a tokiói pástra, akkor kemények leszünk, és nem remeg meg a kezünk.
Kreiss Fanninak hiányoztak a közös edzések.
– Ha már ez, a napjainkban egyébként sem könnyen megkerülhető téma szóba került, akkor miként látja jelenleg az élsport, a vívás és a koronavírus kapcsolatát, helyzetét?
– A nyáron, amikor idehaza és Európából ezzel kapcsolatosan egyre jobb hírek érkeztek, akkor egész pozitívan láttam a helyzetet. Mostanában azonban elég aggasztóan alakulnak az adatok. Igazából nem is elsősorban attól tartok, hogy én beteg leszek-e vagy sem, bár nagyon komolyan veszem az óvintézkedéseket, őszintén gondolom, hogy azok bennünket és másokat védenek. De nem szeretném, hogy megint megálljon minden. Fontos lenne, hogy biztonságosan, szigorúan ellenőrzött körülmények között, de együtt maradhassunk, ne álljon meg az élet. És ez szerintem nem csak a vívósportra igaz.
– Váltsunk szakmaibb terepre! Hogy estek, hogy esnek az edzések?
– Azokkal az égvilágon semmi gond nincs, sőt! Kifejezetten hiányoztak a vívómozdulatok, az edzők, a társak, a megjegyzések, a milliméterek kijavításai. Ez mind nagyon, de nagyon kellett már, és élvezem, hogy ismét az életem része.
– És mi a helyzet a versenyzéssel…?
– Természetesen anélkül mit sem ér az egész. Nagyon szeretném, ha ezen a téren is végre változások történnének, ám szerintem ez még odébb lesz. Őszintén, nem látom sok esélyét annak, hogy január előtt rangos nemzetközi verseny legyen. Ez pedig közel egy év kihagyást jelentene… Igaz, nem csak nekünk, hanem valamennyi ellenfelünknek. Ez az, amit meg kell próbálnunk kihasználni! Most jutott és jut idő arra, hogy mindent, alaposan kijavítsunk, a hiányosságainkat helyre tegyük, az erősségeinket tovább fokozzuk. így kell hozzáállnunk ehhez az időszakhoz, és ha ez összejön, akkor még jól is jöhetünk ki belőle.
A részletekben rejlik a titok. Feczer Viktor, a női tőrözők vezetőedzője javítja a mozdulatokat a tatai edzőtáborban.
– Így, a szezon legelején, hogyan épült fel a szakmai munka a tatai edzőtáborban?
– Amit igazán komolyan vettünk, azok az említett pici részletek. A lábmunka, a konvencionális gyakorlatok. Jó érzés, ha észre is veszem, hogy hibázok. És annál is jobb, ha következő esetben már azt gondolom, hogy sikerült kijavítanom a mozdulatsort. Az asszózás, a szabadvívás egyelőre elenyésző része a felkészülésnek, ha arra kerül sor, akkor a magam részéről azt inkább játéknak, szórakozásnak veszem. Időnk az van bőven, nem szabad ezen görcsölni, pláne úgy, hogy nem is tudjuk, mikor lesz az első rangos nemzetközi verseny. Lesz majd később feszültség bizonyosan, ráérünk akkor kezelni azt.
– Ezek szerint teljesen nyugodtak a kedélyek a csapat háza táján…?
– Természetesen értem a célzást… Kezdjük azzal, hogy most nagyon jó a hangulat! Együtt vagyunk, a kicsik is itt voltak az edzőtáborban, velük máskor ritkábban találkozunk, közös programokat szervezünk, egyszóval minden rendben. A csapatösszeállítással pedig nem foglalkozom. Úgy tekintem, hogy Pásztor Flórával, Kondricz Katával és Lupkovics Dórival harcoltam ki az olimpiai kvalifikációt – nekem ez a csapatom. A többi nem az én dolgom. A mi feladatunk az, hogy minél jobbak legyünk, és hogy ne pazaroljuk el az energiáinkat külső körülményekre.
– Érintőlegesen bár, de szó esett a riválisokról. Tartják a kapcsolatot a külföldi vívókkal?
– Inkább csak a közösségi médián keresztül. Az igazság az, hogy nincs sok megbeszélni valónk. Mindenki végzi a feladatát, és mindannyian várjuk, nagyon várjuk a hogyan továbbot.
