Két ország lovagja

 

– Először is: a kitüntetésemben szereplő indoklásban az áll, hogy a több mint négy évtizedes, TF-es tanári, vívómesteri-tanári munkámért és eredményeimért kaptam a lovagrendet. A kardvívással foglalkozó, világszerte ma is sikeresmagyar edzők több mint kilencven százalékát tanítottam az egyetemen. Büszke vagyok arra is, hogy idehaza klubot alapítottam, és jelenleg ott nevelkedő fiatal tanítványaim korosztályos Európa-bajnoki arany- és ezüstérmeket nyertek. Ez volt a másik indoka a kitüntetésemnek. De hadd meséljek el egy történetet! Amikor húsz évvel ezelőtt Párizsban megkaptam a francia lovagrendet, gratulálva átölelt az azóta elhunyt, Svédországban élő, nagyhírű Rerrich Póci, és azt mondta: „Kedves Barátom, gratulálok; remélem, odahaza is kapsz majd kitüntetést. Santelli Italót ugyanis az olasz király is kitüntette hazájában, az olasz kultúra, sport és Olaszország nemzetközi presztízsének terjesztéséért; ez neked szintén jár majd Magyarországon.” Namármost részben Santelli Mesternek köszönhetjük a magyar kardvívás tanításának alapjait, a szakág legnagyobb sikereit. Egy olasznak, aki a magyarokat tanította meg kardozni, és akit saját hazájának királya tüntetett ki. Ezért is rendkívüli megtiszteltetés számomra ez a kitüntetés, no meg azért, mert mindig magyar emberként értem el a sikereimet! 

 

 

 

– Ez is a TF-nek köszönhető. Tudni kell, hogy ezerkilencszázhetven májusában végeztem, a komoly, versenyszerű vívást 22 évesen abbahagytam. Elindultam ugyan később is egy-két viadalon, de a fókuszban az oktatás volt. Akkoriban a Vasasban már én edzettem többek között Gellért Mikit, Nagy Gyurit, Fűtő Gyurit, Tábor Sanyit és Pistát,Polgár Palit. Nagyon erős mag volt, Miki junior világbajnoki ezüstérmet is nyert. Ezekben az években érvényben volt egy francia-magyar együttműködés, mely alapján francia kardmesterek jártak a TF-re, illetve magyar tőredzők Párizsba képzésekre. Ezeket Budapesten én tartottam. Innen datálódott a kapcsolat. Akkoriban a franciáknál olyan szinten volt a kardvívás, hogy felvetődött az is: befejezik az egészet. Végül úgy döntöttek, kipróbálnak egy külföldi mestert. Engem hívtak, de a magyar szövetség mást akart kiküldeni, a nevét inkább hagyjuk. Ekkor lépett közbe Boitelle úr, a FIE francia elnöke, aki három napig küzdött értem az itthoni szövetséggel, végül azt mondta: “Vagy Szepesi jön, vagy orosz edzőt szerződtetünk.” Ekkor adta be a derekát a szövetség, mi pedig feleségemmel – aki később hosszú évekig dolgozott a FIE-ben és segített számtalanszor a magyaroknak – bepakoltunk egy Ladába, és belevágtunk a kalandba. 

 

 

– Talán az, hogy tudtam, mit nem tudok. Valószínűleg azért, mert rendkívüli mestereim voltak, elsősorban Bay Bélát a TF-n, Mendelényi Tamást és Enyedi Szigfridet említeném. Tisztában voltam azzal, hogy gyors vagyok és technikás. Ugyanakkor gyenge voltam előkészítésben, és fogalmam sem volt arról, miként kell terhelni a versenyzőket. Ezért az első edzésemtől kezdve mániákusan írni kezdtem mindent – laptopok, ugye, akkoriban még nem voltak… Később a jegyzeteim megnyugtattak, évek múltán is vissza tudtam nézni, mikor és mi történt, mit kell javítani, mi működött jól vagy rosszul. Lépésről lépésre haladtam. Húsz év múltán pedig a terhelésből írtam a doktori disszertációmat. Érzésem szerint a magyar vívómesterek és vívóvezetők a mai napig mind azt kérik tanítványaiktól a páston, amiben ők erősek, eredményesek voltak, maguk képére akarják formálni a versenyzőket. Nem szabad! Sporttudomány a vívásban is létezik, sokkal jobban kellene használni a sportágunkban. Egyébként a magyar vívásban fel tudok hozni nagyszerű példákat arra, hogy a mester alkalmazkodott a tanítványai erősségéhez. Hadd említsem Zarándi Csabát! Ki hasonlítaná össze például Szabó Bence vagy Csongrádi László stílusát? Pedig együtt lettek olimpiai bajnokok… Vagy egy még korábbi példa, ráadásul két testvéré. A mindig elegáns, technikás Kovács Tamás, és a kivételes, teljesen egyedi stílusban vívó bátyja, Kovács Attila. Mindketten Forró Sanyi bácsinál lettek világbajnokok. 

 

 

 

– Ez számomra is hihetetlen, és a mai napig tart a kölcsönös ragaszkodás. Daurelle például éppen egy nappal ezelőtt írt egy e-mailt valamilyen ügyben. Ő egyébként is egészen kivételes ember. Amikor felkérték a francia kardozók vezetőedzőjének, engem hívott fel telefonon, hogy elvállalja-e a feladatot. Kételyei voltak önmagával szemben, például úgy érezte, hogy nem jól kommunikál, ezért beiratkozott egy amatőr színházi tanfolyamra. A posztot pedig elvállalta, a francia kardválogatott minden évben nálam, a TF-n készült a budapesti Vk-verseny előtt; a gallkakasos csapat pedig Athénban és Pekingben olimpiát nyert… De térjünk vissza a kezdetekre! A franciák óvatosan fogadtak. Az elején semmit sem erőltettem, még technikai hibákat is csak kivételesen javítottam iskolák közben, viszont rengeteget dolgoztunk. Ez hasznosnak bizonyult, fokozatosan, maguktól kapcsolódtak be a vívók a közös felkészülésbe. Aztán amikor 84-ben Lamour megnyerte az olimpiát, és hárman jutottak a nyolc közé, akkor átszakadt a gát. Ráadásul engem rengeteg helyre,klubokba, más országokba hívtak, de eszem ágában sem volt Párizsból elmenni. Ezzel nagyot nőtt a bizalmi tőkém, a tekintélyem. Ekkor következett az az időszak, amikor ha azt kértem, hogy fussanak fel a versenyzőim a falra, azt is megtették. Ugyanakkor minden energiámat rájuk áldoztam, és ezt nagyra értékelték. Miként azt is, hogy nem terheltem agyon őket, és nem volt állandó eredményés teljesítménykényszer. Harcolni kellett, kikapni lehetett. Tizenkét év alatt egyszer sem volt vita a válogatottságról, mindig elfogadták a döntésemet. 

 

 

– A legmotiváltabb vívó volt, akivel valaha találkoztam. Emellett erős jellem és intelligens ember. Két történetet hadd meséljek el róla! Jó ideig rosszul, majdhogynem marokra fogta a fegyvert, mivel féltette a hüvelykujját, amit akkoriban operáltak. Kezdetben a kardfogását sem javítottam. Amikor később arra kért, hogy tanítsam meg neki is a társai által már jól megtanult felső kézvágást, az ilyen technikával nem sikerülhetett. Elmondtam, hogy ehhez más fegyverfogás, más markolat szükséges. Készítettem neki egy famarkolatos kardot, majd az edzésen százszor próbálta a gyakorlatot, egyszer sem sikerült. Közben összetörte a berendezést mérgében, de nem engedte, hogy abbahagyjuk. Csinálta tovább. És persze később tökéletesen megtanulta. A másik: a Los Angeles-i játékok előtt komoly sérülése volt, három helyen repedt el a sípcsontja, az sem tűnt biztosnak, hogy rajthoz állhat, hetekig csak mankóval járhatott. Ekkor hat hétig úgy dolgoztunk, hogy ő egy szék karfáján ült velem szemben, és én mozogtam órákig fel-alá, miközben ő egy helyben volt. Állandóan iskolázni akart, ebben az időszakban is. Aztán amikor már lábra állhatott, egy speciális kék futócipőben érezte magát a legkényelmesebben, abban vívott. Csakhogy akkoriban még kötelező volt a fehér cipő, úgyhogy Los Angeles-re átfestettük a kéket fehérre. A verseny végére kicsit lepattogzott a festék, de akkor már a kutya se bánta… Persze, az olimpia után mindenki azt állította, hogy azért nyert Lamour, mert sem a szovjet, sem a magyar kardozók nem voltak ott. Ezt mondták a franciák is. De ez az aranyérem akkor is hihetetlen pluszt, ambíciót adott, és nem csak neki, hanem a teljes francia kardválogatottnak. 

 

 

 

– Ne ugorjunk akkorát! 1987-ben, Lausanne-ban egyéni világbajnokságot nyert Lamour, és ez mérföldkőnek számított. Ezzel került a helyére az 1984-es arany. Ráadásul a döntőben az akkor már egyéni világbajnok, nagyszerűen vívó Nébald Gyurit győzte le egy emlékezetes asszóban. Remek napot fogott ki, magas színvonalú vívást nyújtott, ez az első helyezés jelentette számára, számunkra a világszintű szakmai elismerést. És ezzel lett világelső a magyar oktatási rendszer… Ezután nyugodt olimpiai felkészülés jött, nagyon jó körülmények között dolgoztunk. Ázsiában is edzőtáborozhattunk, általában két napot vívtunk, egyet kirándultunk, a versenyvíváshoz közelebb álló terhelési formát alakítottam ki. Szöulban a kard egyénibenkét francia is elődöntőbe jutott. Akkor már egy hete nem nyertek aranyat a francia delegáció Szöulban. Óriási volt a várakozás, a sportminiszter annyira izgult, hogy nem mert a verseny végére a teremben maradni. Lamour ismét remekelt, a döntőben biztosan győzte le a lengyel Olechet. Eztán lett elképesztően népszerű hazájában. Az év sportolójának választották, rengeteget szerepelt a nyilvánosság előtt, és nagyon jól, és okosan beszélt, fogalmazott; ebben az időszakban kezdett a politika felé fordulni. Aztán 1992-ben, Barcelonában 36 évesen még harmadik lett, majd visszavonult, és rögtön utána Jacques Chirac mellett kezdett dolgozni. Amikor ő államfő lett, akkor sportminiszterré nevezte ki Lamourt, aki ezt az első telefonjával nekem köszönte meg. Hat évig dolgozott hazájában miniszterként. 

 

 

– Természetesen. Bár ritkábban találkozunk, legutóbb a londoni olimpián tudtunk beszélgetni egy nagyot. De telefonon rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. Most parlamenti képviselő, ő a frakcióvezetője a legnagyobb ellenzéki pártnak. 

 

 

– Kezdjük azzal, hogy akkoriban még nem volt általános, hogy rangos külföldi válogatottat magyar mester vezessen – néha a magyarok ellen. Én mindig megpróbáltam tisztességes maradni. Például sosem tapsoltam akkor, ha úgy éreztem, hogy a javunkra tévedett a bíró azellenfelünkkel szemben. Ugyanakkor a kardvíváshoz a mai napig hozzátartozik a vita, még akkor is, ha ma már sokkal inkább szankcionálják, mint akkoriban. Az, hogy akadtak a pást mellett konfliktusok, számomra természetes volt, és ezt sosem hoztam összefüggésbe azzal, hogy magyar vívó áll a páston. Az már sokkal inkább zavart, hogy akadtak olyan magyarok is, akik nem csak a küzdelmek hevében voltak indulatosak. Volt aki még árulónak is tartott…Szerencsére sokan vannak, akik közel álltak, állnak hozzám, és pontosan tudják, hogy a feleségem és én mennyit segítettünk azokban az időkben honfitársainknak. Mindig is a magyar vívás reprezentánsa voltam, és a franciák ma is büszkén hirdetik: “A magyar Szepesi tanította meg a franciákat kardozni.”

 

 

– Érzelmi és objektív oka is volt. A feleségem még az 1992-es barcelonai játékok előtt egyszer felkeltett azzal, hogy azt álmodta: ismét otthon élünk, menjünk haza! Mondtam neki, hogy térjünk vissza erre az olimpia után… De tény, tizenkét év után sem lettünk franciák! Sem az ottaniak, sem a magunk szemében! Eközben akkoriban zajlott a FIE elnökválasztása. Boitelle helyére a francia Roch és Kamuti Jenő pályázott, és én a FIE-ben dolgozó feleségemmel egyértelműen Jenő mellett álltam. Aztán egyetlen szavazattal maradt alul Jenő Rochhal szemben, és természetesen sok minden megváltozott… Én ennek ellenére pályáztam a FIE sportigazgatójának, csakhogy a magyar szövetség nem javasolt, de ennyi év után inkább hagyjuk ezt is… A romániai Pop Jani lett a befutó, és hat évvel később román kardvívó lett az egyéni olimpiai kardbajnok. Bár lehet, hogy a kettő között nincs összefüggés…

 

 Egy emlék az egészen közelmúltból. Orbán Viktor miniszterelnök, Záhonyi Petra és Szepesi László a nanjingi ifjúsági olimpiát követő parlmenti fogadáson. A kadet Európa-bajnok tanítvány ott bronzérmes lett.

 

 

– Az, hogy edző vagyok. Nehéz ezt abbahagyni, még akkor is, ha az ember esze tudja, hogy lassítani kéne. De én csak így tudom csinálni. A középpontban most kis egyesületünk, a Kárpáti áll, melynek adminisztratív ügyeit is én intézem, és bizony, ez sok energiámat elvisz. Viszont a gyerekek miatt megéri dolgozni, még akkor is, ha ezt mostanság méltatlan körülmények között kell tennünk. Egy TFSE-nek elnevezett fantomszakosztály okán 50-60 fiatalnak kell este hétig várnia, hogy bejuthasson a terembe… Teszünk azért, hogy ez másként legyen, és remélem, sikerrel járunk majd. Junior és kadet válogatott tanítványaim vannak, Záhonyi Petra kadet Európa-bajnok, Drajkó Lili ezüstérmes. Akad feladat bőven, és mint mondtam, én csak százszázalékos energiával tudok dolgozni.

 

 

– Nagyon. Pláne azok után, hogy elutasították a mesteredzői pályázatomat. Azt gondoltam, hogy az lett volna a tanári pályám méltó befejezése, elismerése. Visszautasították. Ezek után kaptam egy e-mailt, hogy elfogadok-e egy állami kitüntetést… Rendkívül meglepett, és bevallom, kicsit meg is hatódtam. Két ország lovagja lettem, beteljesült Rerrich Póci kívánsága. 

2014. szeptember 12.