Egy 89 évesen elhunyt, nagymúltú és nagyszerű embert, többszörösen kitüntetett, szenzációs újságírót nem illene Lapaj névvel illetni. De Dávid Sándorhoz ez a becenév éppen úgy hozzánőtt, mint a Forma-1 és a Hungaroring. Vagy a vívás.
Dávid Sándor tehetséges kardozó volt, junior világbajnokságon a hatodik helyen végzett 1956-ban, és ugyanabban az esztendőben tagja volt a Vasas országos bajnok kardcsapatának. Akkoriban azonban férfi kardban nem volt egyszerű a továbblépés, lévén bizonyos Gerevich Aladár, Kovács Pál és Kárpáti Rudolf „uralkodott”, nem beszélve a „feltörekvő ifjakról”, mondjuk, Horváth Zoltánról vagy Pézsa Tiborról… Így aztán Dávid Sándor az 1959-es budapesti világbajnokságon már a Népsport „segédszakértőjeként” kezdte meg újságírói pályáját – ami aztán élete végéig tartott.
Már NS rovatvezetőként váltott a televíziózásra, és a Telesportnál nagyjából az ezredfordulóig közvetítette a vívóversenyeket, nagy szakértelemmel. Korábbi vívóként és riporterként egyaránt. A mikrofon mellett a tollat sem engedte el, számos könyvet írt, többek között Nedeczky Lászlóról és Fenyvesi Csabáról. Újságíróként a legrangosabb elismeréseket érdemelte ki, többek kötött Aranytollat, Feleki László-díjat és Ezüstgerely kitüntetést kapott. Ritkán fogott bele a sztorizásba, és azt is gondosan megválogatta, kivel beszélget. De ha elkezdte, akkor tátott szájjal hallgatta az ember hihetetlen történeteit, melyeket mindig a csak rá jellemző humorral megtoldva adott elő.
A magyar vívósport gyászolja korábbi kardvívóját, sportágunk feledhetetlen krónikását. Köszönünk mindent, sosem feledünk, Lapaj!
