Nagyon nehéz bármit is írni, ennek a csodálatosan idegtépő férfi párbajtőrcsapat-verseny másnapján, de próbálkozzunk…! Siklósi Gergelytől elsőként azt kérdeztük, miből merítette azt a magabiztosságot, hogy biztos volt abban: ő adja az aranyérmet jelentő tust.
“Nagyon sokat gyakoroltuk ezt a szituációt, és az is erősen valószínűsíthető volt, az olimpián kerülünk majd olyan helyzetbe, hogy egyetlen találat döntse el a mérkőzést. Megvolt a pontos taktikám, mit akarok csinálni, és meg is tudtam valósítani. Az egyéniben éppen azt rontottam el, hogy a hosszabbításban kivárásra játszottam, most végig én irányítottam a ráadás percet.”
Azt is elmesélte a csapat befejező embere, hogy pontosan mi is történt a japánok elleni hosszabbításban, az egyéni olimpiai bajnok Kano Koki elleni aranytusnál. “Én mentem előre, és próbáltam be-ki mozgatni a japánt. A második ilyen mozdulat után éreztem, hogy kicsit lemarad, csökkent közöttünk a távolság. Ekkor döntöttem el, hogy a következő előre mozgásom után elengedem a támadást. Bejött.” – nyilatkozta az olimpiai bajnok, aki tokiói egyéni ezüstérme után nyert csapatban aranyat. Következő mondatában pedig épen erről beszélt.
“A tokiói ezüstérmem után közvetlenül azt nyilatkoztam, hogy a célom a párizsi csapat aranyérem. Az előző olimpián nagyon egyedül éreztem magam, azóta tényleg csak a csapat lebeg a szemünk előtt, évről évre tudatosan haladtunk előre. Mindent ennek rendeltünk alá valamennyien, és nagy öröm, hogy összejött. Sok kritika ért korábban, hogy egyéniben vagyok képes csak kiemelkedően teljesíteni, ezt is mindenképpen meg akartam cáfolni. Mindannyian mindent alárendeltünk ezért a sikerért. Igaz, a pástra egyedül mentünk fel, de egész nap együtt lélegeztünk, ezekkel a srácokkal még nagyon sok közös feladatunk lesz. Hadd köszönjem meg valamennyi edzőnek, de különösen Dancsházy-Nagy Tamásnak és Boczkó Gábornak a közös munkát. Ők is változtak, pontosan tudták, mikor és mit tehetünk, és mit nem. Nélkülük nem lett volna meg ez az aranyérem.”
Az emlegetett mester, Dancsházy-Nagy Tamás, aki egyben a válogatott vezető edzője volt, elsőként szintén azt hangoztatta, onnantól kezdve, hogy az előző olimpiára nem sikerült a csapatkvalifikáció, a világranglista tizenegyedik helyéről indulva, lépésről lépésre jutottak el idáig. Az edzőt először arra kértük, hogy négy vívóját mutassa be egyetlen mondatban. Íme, a válaszok.
Andrásfi Tibor: “A nyugodt erő.”
Koch Máté: “A Holdról jött ember”
Nagy Dávid: “A nagy játékos, a csodacsere.”
Siklósi Gergely: “A vezér.”
Ezt követően Boczkó Gáborról beszélgettünk. Elvégre igen különleges szituáció kettejüké. Boczkó vívó pályafutásának utolsó éveiben, csaknem évtizedében Dancsházy-Nagy Tamás volt a mestere. Most pedig szövetségi kapitányként tulajdonképpen a főnöke. Miközben ketten, kollégaként ültek a válogatott bokszában. A furcsa hármas kapcsolatot ugyanakkor Dancsházy-Nagy Tamás egyszerűen éli meg.
“Bocekkal egyszerűen ugyanúgy gondolkozunk a vívásról. Meg még sok minden másról is. Hihetetlen nyugalmat ad számomra, hogy ő van ott mögöttem a kispadon. Ennyi. Ez ilyen egyszerű.”
A válogatott edzője elmondta, hogy Kazahsztán ellen rengeteget készültek, nyitott könyv volt az ellenfél, és ez meg is látszott. A franciák ellen pedig végig mi irányítottunk, Dancsházy-Nagy Tamásnak olyan érzése volt, hogy a Grand Palais nyolcezer nézője inkább nyomasztotta, mint feldobta a korábbi világelsőt. “Elvégre milyen dolog már az, hogy hazai környezetben, meccs közben cserélték le a tokiói egyéni bajnok Romain Cannone-t.”
Szót ejtettünk Nagy Dávid becseréléséről is, amiről a válogatott edzője a következőket mondta: “A döntő előtti szünetben megbeszéltük a taktikát a fiúkkal. Az nem is volt kétséges, hogy valamikor mindenképpen beáll Dávid, ez a csapat négy emberből áll, nem mehetett érem nélkül haza. Aztán amikor Tibi 3:1-re kikapott az első asszójában – a nap folyamán tán először -, akkor ő szólt azonnal, hogy itt az idő. Első asszóját életében az olimpián a csapatdöntőben vívta Dávid, a három nappal korábbi egyéni aranyérmes ellen. Tökéletesen megoldotta a feladatát.”
Végezetül arról kérdeztük Dancsházy-Nagy Tamást, hogy miként zajlottak a verseny utáni órák, az ünneplés. “Igazából nem történt semmi különös. Az eredményhirdetés után még jött a sajtótájékoztató, majd a doppingvizsgálat. Éjjel egy óra lehetett, mire kijutottunk a Grand Palais-ból. Az nagyszerű érzés volt, hogy a rokonok, barátok, szurkolók kitartottak, és megvártak bennünket. Aztán mentünk vissza az olimpiai faluba, nagyjából három óra lehetett, mire lefeküdtem. De most, egy ideig, már nem kell sietnem sehová…”
