Muhari Eszter remek bronzérmének felidézése után jöjjön a kardcsapat ezüstérme, amelyre 28 esztendőt kellett várni. Az írás szerzője Gyuricza Róbert, az MTI sportrovatának vezetője.
Kilences!?
Hónapok teltek el azóta, hogy a férfi kardvívók a csapatversenyben ezüstérmet nyertek a párizsi olimpián. Komoly sikert értek el, aminek azonban – aznap este még biztosan – nem tudtak felhőtlenül örülni. Mert győzni mentek a francia fővárosba, de legalábbis, ha már döntőbe kerültek, aranyat szerettek volna. Pláne az után, hogy a dél-koreaiak egyeduralmát megszakítva egy évvel korábban, a milánói világbajnokságon végre összejött a várva várt diadal. Már akkor is nyilvánvaló volt: ez nem azt jelenti, hogy megtörték az ázsiaiakat, de reményt adott, hogy lehetséges. A tokiói bronz után a párizsi ezüst előrelépés, sikerült fényesíteni az érmet, de talán megkockáztathatjuk, nem annyira, amennyire szerették volna. Ha nincs az egy évvel korábbi győzelem, nem keletkezik rés az ázsiaiak képezte áthatolhatatlannak tűnő falon, könnyebb elfogadni az olimpiai második helyet. Ezzel együtt teljesen helyénvaló az egyéniben háromszoros bajnok Szilágyi Áronnak a verseny után megfogalmazott összefoglaló megállapítása: nem gondolja, hogy nagyon csalódottnak kellene lenniük.
És igen, mindent mérlegre téve, ez nagyon is igaz. Az olaszokat aprólékos felkészülés után taktikus vívással búcsúztatva, a váratlan ellenfélként felbukkanó irániakon nagy küzdelemben túljutva, az eredeti forgatókönyvhöz visszatérve a dél-koreaiakkal találták szemben magukat a magyarok a döntőben, melyben aztán csak a mérkőzés kétharmadáig volt esélyük – addig nagyon is – az egy évvel korábbi fényes diadal megismétlésére. De más ezt racionálisan végigvenni, és más megbékélni a gondolattal, hogy itt volt egy esély, amit nem sikerült megragadni. Mert ki tudja, mi lesz négy év múlva? Nem egyszerű – feltételezhetjük kívülállóként – egy összességében jól megvívott napot feldolgozni elvesztett döntő után, választ találni arra kérdésre, mit kellett, mit lehetett volna másképpen csinálni, alakulhatott volna-e másképpen a vége, mint ahogy.
A Magyar Csapat (Team Hungary) youtube-oldalára készültek kisfilmek győztesekkel, érmesekkel, akiket a versenyük után kisbusszal vittek haza az olimpiai faluba. A hosszú nap, az eredményhirdetés és a nyilatkozatok után késő este szállhattak be a magyar kardozók a kocsiba, ahol akkor már többedszerre kerültek olyan helyzetbe, hogy a történtekről, az érzéseikről kellett szabatos gondolatokat megfogalmazniuk. Arra a kérésre, hogy a „rettenetesen csalódottól” a „felhőtlenül boldog” kategóriáig terjedő tízes skálán mindenki helyezze el magát, Áron azt mondta, nem csalódott, hetesre tenné magát, Rabb Krisztián úgy fogalmazott, „mondok hét és felet, és remélem, hogy holnapra már nyolc lesz”, Szatmári András ennél jobban örült, nyolc és kilenc közötti pozíciót foglalt el, Gémesi Csanád pedig kijelentette, ő elmegy kilencig, majd hozzátette: „én azt gondolom, hogy a fiúk is magukban érzik a kilencet, csak még egy kicsit közel vagyunk az elvesztett döntőhöz…”.
De akkor induljunk egy kicsit távolabbról. Menjünk vissza pár napot, és vegyük át, mi is történt a megnyitó utáni szombaton, az egyéni versenyben. Korántsem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt elképzeltük, elképzelték maguk a főszereplők. Tényszerűen: az első asszójában kikapott Szatmári és Szilágyi, Gémesi pedig az előző évi világbajnok bravúros legyőzése után a 16 között véleményes tusokkal alulmaradt tunéziai ellenfelével szemben úgy, hogy közben bemondott egy találatot ellenfelének, amiért később fair play díjra jelölték.
Első pástra lépése alkalmával a francia Boladé Apithyvel asszózott az egyéniben 2017-ben, csapatban 2023-ban világbajnok Szatyi, és 15:13-as vereséget szenvedett. A 38 éves francia élvezte a hazai pálya előnyét, ami nemcsak a közönség zajos buzdításában nyilvánult meg, hanem abban is, hogy a kétes tusokat rendre az ő javára ítélte az mérkőzésvezető. A 31 éves magyar kardozó áprilisban, edzésen bokasérülést szenvedett, a júniusi Európa-bajnokságot óvatosságból még kihagyta, de már az előtt elkezdett készülni az év fő versenyére, amely aztán egyéniben váratlanul rövidre sikerült a számára. „Nekem elég volt, hogy az ellenfelem a végén azt mondta, én nyertem” – mondta a vitatott tusokat illetően pár perccel az összecsapás után. Úgy érezte, nem nyújtott rossz teljesítményt, és megjegyezte, nehéz úgy vívni, hogy az egyik tust ellene adják, majd amikor ugyanolyan akció fordítottan zajlik le, akkor azt nem neki ítélik. „Nyilván voltak peches találatok, de nem gondolom, hogy ez egy rosszul levívott asszó lett volna, szoros mérkőzés volt. Összeszedett voltam, még azt mondom, hogy élveztem is. Azt már kevésbé, hogy ugyanolyan találatokat fordítva ítélnek meg” – kesergett a korai búcsú miatt. Nehéz mit kezdeni azzal, ha valaki megalapozottan komoly céllal érkezik egy olimpiára, és fájón hamar véget ér számára a küzdelem. Ilyenkor marad az értetlenkedés, „hogyan fordulhatott ez elő”, a vágy, „bárcsak újra kezdhetném”, az előre tekintés „lesz-e még egy esély négy év múlva”.
Nem sokkal az első magyar klasszis kardvívó kiesése után újabb mélyütés jött: pár perc alatt befejezte egyéni szereplését az olimpiai elsőségei mellett világ- és Európa-bajnok Szilágyi Áron is. Sosem könnyű elkezdeni egy versenyt, még az esélyeseknek sem, sőt, nekik talán még nehezebb. Mert addig, amíg két-három fordulón túljutva legalább a tisztes eredményt el nem érik, csak bukhatnak. Nagyon magasról pedig nagyon nagyot. A korábbi olimpiákon is folyamatosan melegedett be a fegyvernem jelenlegi első számú klasszisa, de a nehézségeken túljutva egyre jobban vívott, a végén pedig már szinte gálázott Londonban, Rio de Janeiróban és Tokióban egyaránt. Ehhez képest most nem sikerült megtennie az első, szükséges lépést, mert sehogy se találta a ritmust, nem érezte a távolságot, nem talált rá a megfelelő akcióra. A kanadai Fares Arfa pedig jól felkészült belőle és tudta, hogy jókor – az elején – került szembe Szilágyival, mert akkor lehet őt esetleg meglepni, amikor még nem melegedett be. A tengerentúli vívó élt az eséllyel és 15:8-ra nyert. A 34 éves magyar kardozó egyéniben a 2008-as, pekingi olimpia óta először szenvedett vereséget ötkarikás játékokon. Nála jobban talán senki sem foglalhatta volna össze a páston történteket: „olyan érzés volt, mintha ő lenne a háromszoros olimpiai bajnok és én az újonc olimpikon”. Hozzátette: alapvetően nagyon jó érzésekkel jött ki a csarnokba, nem gondolta, hogy ennyire megverik, vagy ennyire nem lesz fogalma, mit kell csinálnia. „Nem tudok olyan elemet kiemelni, amiben jobb lettem volna ellenfelemnél. Taktikailag fölém nőtt, és azt mondom, hogy technikailag is. Bejöttek a parádjai, ültek a támadásai, védekezésben is ügyesen kimozgott és fizikailag is fölém nőtt, pedig alapvetően inkább nekem lett volna ez a taktikám. Másrészt mintha olvasott volna engem, tusról tusra pontosan tudta, hogy mi fog történni” – elemezte a történteket. Nem rejtette véka alá, hogy sokkolta őt az asszó, olyannyira, hogy a vegyes zónás nyilatkozatai idején még csak csalódottságot vagy dühöt sem érzett. Hanem – tesszük hozzá ezt már mi – benne is ott dolgozhatott az értetlenség, hogy ez mi volt.
Parádésan indult a napja ugyanakkor az egy évvel korábban csapatban világbajnok válogatott harmadik tagjának Gémesi Csanádnak, aki az első fordulóban a vb-címvédő amerikai Eli Dershwitzet 15:10-re legyőzve nyolcaddöntőbe jutott. Joggal gondolhatta ekkor, hogy végre eljött az ő napja, nemcsak a csapatnak tud hasznos tagja lenni, hanem egyéniben is valami nagy eredményt hozhat össze. Annál is inkább, mert következő ellenfele, Faresz Ferdzsani nem tűnt legyőzhetetlennek. Még azzal együtt sem, hogy a tunéziai vívó előzőleg klasszis dél-koreai ellenfelet búcsúztatott meglepően simán. A magyar-tunéziai asszó szorosan alakult, többnyire az afrikai kardozónál volt az előny, Csanád 14:13-nál fordított, majd a következő akciónál – a bíró szerint – visszaemelte a karját, ezzel átadta a támadás jogát ellenfelének, az utolsó tust pedig fordított helyzetben a tunéziainak ítélte a mérkőzésvezető. A 37 éves Gémesi magyar újságíróknak azt mondta: nehezen élte meg a vereséget, mert ő a páston mindent megtett. „Nagyon csalódott vagyok, arra készültem, hogy valami igazán szépet, igazán értékeset hozok össze a mai napon. Ez most várat magára legalább három napot” – utalt a csapatversenyre. Vitatta az utolsó tust is, de már az előtte lévőt is, amellyel ellenfele egyenlített. „Mindenesetre az egyiket a kettőből biztosan én adtam” – szögezte le. Ugyanakkor hozzátette azt is, hogy a világbajnok legyőzése az első fordulóban nagy skalp volt, „azt el tudom vinni magammal erről a versenyről”.
Sokat ígérő nap, csalódásokkal. Értetlenül áll a történtek előtt a szurkoló, az újságíró, de mennyivel nehezebb maguknak a versenyzőknek, akiknek több éves munkája, felkészülése pár perc alatt „ment a levesbe”. Az elszalasztott, elvesztett esélyt sosem könnyű feldolgozni, pláne olyan kiemelt eseményen, mint az olimpia, amely egy egész életre kihatással lehet. Szerencsére ott volt a lehetőség a gyors javításra, pár nap múlva következett a csapatverseny, amely mindent más megvilágításba helyezhetett. Csakhogy addig valahogy fel kellett építeniük magukat a fiúknak…
Az egyéni után eltelt egy kis idő, amíg kitisztultak a fejek, az üresség érzését a bizonyítási vágy váltotta fel. Szatmári úgy nyilatkozott erről az állapotról, hogy a 24-ből 20 órát a szobában töltöttek, onnan szurkoltak a többi magyarnak, erre ráerősítve Szilágyi azt mondta, az első nap gyakorlatilag nem mozdultak ki a szobából, nyalogatták sebeiket, tévén követték a különböző sporteseményeket, „kártyáztunk, dumáltunk, elmentünk ebédelni, vacsorázni”. Aztán már inkább előre, mint visszafelé tekintgettek, a második-harmadik napon edzettek, videóztak, az olimpiai faluból kimentek a városba, hogy más ingerek is érjék őket, elkezdték építeni egymást.
Esősnek indult az első teljes hét szerdája, de a vívóversenyeket befogadó impozáns Grand Palais-től pár méterre küzdő női triatlonisták reggeli-délelőtti futama közben kisütött a nap. Akár szimbolikusan is fel lehetett ezt fogni, hogy szomorú kezdet után rámosolyog majd a szerencse a magyar kardozókra, akiknek kora délutántól akadt feladatuk. Mégpedig az olaszok ellen, akikre volt idejük felkészülni, mivel régóta tudták, hogy rajtuk keresztül vezet majd az út a négy közé. Sokat videóztak, mindent kielemeztek, tudták, mire számíthatnak, ismerték ellenfeleiket, azaz készen álltak, de az előzmények után mindenki kíváncsian várta, hogy sikerül-e végrehajtani, amit elterveztek. Ami már csak azért sem ígérkezett egyszerűnek, mert az ellenfél is hasonlóan készül és korántsem csak asszisztálni megy fel a pástra. A siker receptje, hogy a fontos pillanatokat megérezze a csapat, megtörje riválisát, felépítse önbizalmát, miközben letöri a szemben állóét. Kiélezett mérkőzésre lehetett számítani, ez az összecsapás akár éremszerzésről is dönthetett volna. Csakhogy az olaszok az Európa-bajnokságon nem túl acélos vívással kikaptak a románoktól a negyeddöntőben, ez eredményezte azt, hogy az olimpiai negyeddöntőben szembekerültek a magyarokkal. Többek szerint el akarták kerülni, hogy a franciákkal kelljen Párizsban kezdeniük. Az előző olimpián az elődöntőben találkozott a két csapat, akkor az olaszok 45:43-ra nyertek, a magyarok végül bronz-, legyőzőik ezüstérmet szereztek. A 2022-es világbajnokságon viszont 45:42-es magyar siker született a döntőért rendezett mérkőzésen. A férfi kardcsapat tavaly világbajnok lett Milánóban, az olimpiára azonban csere történt, Decsi Tamás helyére Rabb Krisztián került az utazók közé.
Annak a három vívónak kellett kezdenie, aki egyéniben is szerepelt. A Szilágyi, Szatmári, Gémesi hármas 45:38-ra verte a Luigi Samele, Luca Curatoli, Michele Gallo olasz triót a negyeddöntőben. A várakozásnak megfelelően jó darabig szoros volt a mérkőzés, két tusnál nagyobb különbség nem alakult ki a hatodik párig. Aggodalomra adott okot magyar szempontból, hogy Áronnak kiújult a sarokgyulladása, emiatt húzta a lábát – szerencsére csak, amikor lépkedett, az akcióknál ez nem érződött rajta. A mérkőzés utolsó szakaszát egyértelműen a magyarok irányították. Az utolsó asszó előtt Rabb melegített oldalt, de Szilágyi visszajött, és sántikálva, a támadásait azonban dinamikusan végrehajtva 5:4-re verte Curatolit.
Az elődöntőben az irániak következtek, akik nagy meglepetést okoztak azzal, hogy 45:44-re legyőzték az amerikaiakat. A magyarok nem rájuk számítottak, az első három párharcot el is veszítették. A negyedik párban, 7:15-ös állásnál lépett pástra Kiki, aki Gémesi helyét vette át. Az Eb-n már vívott a csapattal a Vasas fiatalja, és ott aranyérmet nyertek együtt. Nagyszerűen kezdett, dinamikusan, bátran akciózott, és jelentősen csökkentette a hátrányt, amely azonban a második kör után még mindig öt tus volt. Rabb azonban továbbra is remekül vívott, 33-33-nál egyenlített. Szatmári végül két találatnyi hátrányban ment fel, ebből egyet lefaragott, aztán Szilágyi 6-3-mal fordított és kiharcolta a győzelmet. „Az elején voltak komoly nehézségeink, Krisztián becserélése után változott a mérkőzés képe, olyan lendületet adott nekünk, amit aztán Áron és én is tudtunk folytatni Abszolút neki köszönhetjük, hogy döntőt vívhatunk” – vélekedett Szatmári.
Újabb meglepetés már nem történt az ellenfelet illetően, ahogy az várható volt, a dél-koreaiakkal kellett vívni az aranyért. A címvédő és 2012-ben is olimpiai bajnok ázsiaiak – 2016-ban ez a szám nem szerepelt a játékok műsorán – a kanadaiakon és a franciákon jutottak túl. Az első három asszót szorosan, de elvesztették a magyarok. A harmadik párban 9:10-es állásnál rövid időre megakadt Szatmári és Gu Bon Gil ütközete, mert a közönség nagy része másra figyelt, egyre nagyobb lett a morajlás, sokan talpra szökkentek és felhangzott az „allez, les Bleus, allez, les Bleus” buzdítás: a saját készülékeiken követték ugyanis, amint Léon Marchand az uszodában éppen akkor hajrázza le Milák Kristófot a 200 méteres pillangóúszás döntőjében. Aztán újra a központi pástra irányult a figyelem, melyen magas színvonalú döntőben kiegyenlített küzdelem zajlott. A második kör végén 29:30 volt az állás. A csereként beállt Do Gjongdonggal azonban nem tudott mit kezdeni Rabb Krisztián, a még nála is gyorsabb ázsiai sorozatban adta a találatokat. A hattusos vezetésből adódó lélektani előnyt aztán jól használta ki a nagyon erős dél-koreai alakulat, eggyel még nőtt is a különbség, Szilágyi utolsóként 33:40-nél ment fel a pástra. A parádés végjátékban a magyar klasszis mindent megpróbált, de az ugyancsak világszínvonalon vívó ellenfele nem remegett meg, 41:44-nél be tudta vinni a számukra győzelmet érő tust.
A magyar csapat az elmúlt években három vb-döntőben szenvedett verséget a dél-koreaiaktól, de a negyediken – tavaly – le tudta győzni őket. Most az ázsiaiak visszavágtak. Ők is tudták, hogy nehéz feladat vár rájuk, minden tusnak nagyon tudtak örülni, és a végén önfeledten ünnepeltek a közönségükkel. Ezzel együtt a magyaroknak is volt mire büszkének lenniük: előttük legutóbb 28 éve, Atlantában volt döntős – és ezüstérmes – magyar férfi kardcsapat olimpián. Szilágyi Áron három egyéni arany és egy csapatbronz után szerzett ezüstöt, és bár kollekciója teljessé tételét saját bevallása szerint nem így képzelte, pár perccel az ütközet után úgy fogalmazott: „biztos vagyok benne, hogy holnap már jobban fogok örülni, bár igazából már most is alakul”. A dél-koreaiak teljesítményét elképesztőnek nevezte, ugyanakkor hozzátette: nem gondolták, hogy van egy csodacseréjük. „De nem hiszem, hogy ettől nekünk nagyon csalódottnak kell lennünk, odatettük magunkat, ma ennyi volt benne” – zárta rövidre értékelését. Szatmári is úgy érezte, mindent megtettek, ezért nem maradt bennük hiányérzet. Ezzel együtt kis csalódottság azért érződött rajta. „Holnap már akár büszkén és boldogan fogunk felkelni. Mégiscsak ezüstérem, nem kell sírnunk emiatt.” Gémesiben nagy volt a bizonyítási vágy, komoly elégtételt jelentett számára a dobogós helyezés kiharcolása. „Nagyon büszkén fogom hazavinni ezt az ezüstöt” – árulta el. Rabb Krisztián később a kocsiban – és itt térhetünk vissza a lelkiállapot méréséhez – a rá jellemző szerénységgel kiemelte, leginkább annak örül, hogy olyan csapattársakkal vívhatott együtt, akik gyerekként motiválták őt, példaképei voltak. A csapatezüstöt viszont két hónappal korábban valószínűleg nem írta volna alá, az erre vonatkozó felvetésre némi töprengés után úgy reagált: „nehéz kérdés, mert olimpiai bajnok szeretnék lenni”.
Nyilván így voltak, vannak ezzel a társai is. Teljes elégedettséget csak a győzelem okozhatott volna. De lehet talán örülni egy olyan ezüstnek is, amelyet egyáltalán nem adtak könnyen. Amelyről itthon különböző fogadásokon, beszélgetéseken, közönségtalálkozókon „kiderült”, hogy nagyon is szép. Az eltelt időben pedig épülhetett, alakulhatott az érzés, amely közelít a kilenceshez.
