Az arany, amelyre 52 esztendőt vártunk. A férfi párbajtőrcsapat története – a főszereplők szemével.
52 év után századmásodpercek döntöttek
A magyar férfi párbajtőrcsapat ötvenkét év után állhatott ismét olimpiai dobogó tetejére. Andrásfi Tibor, Koch Máté, Nagy Dávid és Siklósi Gergely sokáig emlékezetes döntőben, hosszabbítás után múlta felül 26:25-re Japánt. Az utolsó tus századmásodperceken múlott, de az aranyig hosszú, és nem mindig kikövezett út vezetett. Erről mesél a négy főszereplő, továbbá a vezetőedző Dancsházy-Nagy Tamás, és a szövetségi kapitány Boczkó Gábor.
“Csak” három meccs, nagyjából három óra. Két tükörsima 45:30 Kazahsztán, és a favorit Franciaország ellen, majd a fent említett 26:25 Japánnal szemben. Ám ehhez a három órához nyolc éves, nagyon nehéz út vezetett. Foglaljuk keretbe a történetet! Az “első szó joga” mindenképpen Dancsházy-Nagy Tamásnak jár. A válogatott edzőjeként, Siklósi Gergely mestereként ő élte végig azt, hogy tanítványa Tokióban egyéni ezüstérmet nyert, a csapat viszont nem kvalifikálta magát az olimpiára. Innen jutott három esztendő alatt a dobogó tetejéig. Pontosabban az edző szerint még korábban kezdődött minden…
“Kicsit még messzebbről mesélném a történetünket. Riótól, 2016-tól kezdődött ez az időszak. Akkor egy roppant nagy generáció távozott, remek bronzéremmel – éppen a franciák állították meg a mieinket az elődöntőben. Hárman befejezték a vívást, közte két akkora egyéniség, mint Imre Géza és Boczkó Gábor. Olyan stratégiát kellett kidolgozni, aminek a 2024-es párizsi olimpia volt a vége. Kibontakozóban volt egy nagyon tehetséges, de nagyon fiatal gárda, a gyerekkoruk óta együtt versenyző, korosztályos világbajnok Andrásfi Tibi, Koch Máté és Nagy Dávid személyében, akik mellé az alig idősebb Siklósi Gergőt kellett beépíteni. Sajnos, a tokiói kvalifikáció még nem sikerült. De amikor 2021 novemberében ugyanez a csapat megnyerte a berni Világkupát, akkor bizonyossá vált bennem, hogy ez a legoptimálisabb felállás. A csapaton belüli helyeket, pozíciókat ugyanakkor még meg kellett találni. Minden tiszteletem Szilágyi Ároné, de azzal a gondolatával nem tudok azonosulni, mely szerint a csapatversenyt is egyéniként kell felfogni, hiszen egyedül állunk szemben a páston az ellenféllel. Csakhogy párbajtőrben sokszor nem találkozik az egyén érdek a csapatéval. Különösen krízishelyzetben fontos, hogy a csapatérdek felülírja az egyénit. Rengeteget szimuláltuk végig az ilyen szituációkat mentáltréner segítségével. Véleményem szerint mára már az eredményesség szempontjából alig több mint ötven százalékot számít maga a vívótudás, a többi a fejben dől el.
Hogy mi történt Párizsban? A negyeddöntőben Kazahsztánt sem lehetett leírni, nagyon kompakt csapatuk van. Az volt a kulcs, hogy mi vezessünk az első kör után, ez össze is jött. Ők abban erősek igazán, hogy megtartsák a kiharcolt előnyt, ezt kellett elkerülni. Sikerült. A franciák ellen az volt a taktikánk, hogy a legjobbjukat, Yannick Borelt kell levenni a pástról. Akkor a többiek is megzavarodnak. Ez olyannyira bejött, hogy lecserélték a tokiói egyéni bajnokot, Romaine Cannone-t. Igazából akkor éreztem azt, hogy megvan ez a meccs… A döntő előtt adott volt a feladat: valamikor, valakinek a helyére be kell hozni a negyedik embert, Nagy Dávidot. Olyan ugyanis nincs, hogy négyen végigdolgozzák az évet, aztán csak hárman állnak a dobogón. Természetesen nagyon sok energiát szántunk arra, hogy ezt a feladatot meg tudjuk oldani. A terv az volt, hogy vívjuk le az első kört az eredeti felállásban, aztán meglátjuk, mi a teendő. Aztán Andrásfi Tibi 3:1-re kikapott, és nem a vereség mértéke, hanem inkább a fáradság jelei voltak azok, amik megadták a csere lehetőségét. Jött Dávid, és tökéletesen megoldotta a nagyon nehéz feladatot. Siklósi Geri utolsó tusánál mit éreztem? A helyzethez képest megdöbbentően nyugodt voltam. Azonnal utána még nem is a kitörő öröm uralkodott el rajtam, inkább borzasztó nagy kő esett le a szívemről. Lehet, hogy nem ez volt a világ legszebb tusa, de számomra a legértékesebb mindenképpen. Három éves munkánk eszenciája volt ez a pillanat.
Aztán, persze, minden megváltozott. Az olimpia után egyre tágabb és tágabb körökbe kerültem. Kezdődött a családommal, ők Rio és Tokió után pontosan tudták, mennyire fontos nekem ez az olimpia… Utána jött az a szakmai közeg, amely körbe vett és körbe vesz. Nagyon jólesett az elismerés, amit tőlük kaptam, és egészen kivételesnek tartom, hogy senkin nem éreztem irigységet. Később, mostanra még tovább tágul minden. Elkezdtek érdeklődni sportágon belül és kívül egyaránt, hogy mégis, miként csináltuk mindezt, mi a receptje ennek az aranyéremnek. Ez nagyon motiváló és különleges a számomra, remélem nem tűnik fellengzősnek, ha azt mondom: nagy büszkeség, hogy valamennyivel hozzá tudok járulni a magyar sporthoz.
És hogy mi jön ezek után? A fiúk nagyon fiatalok, és én sem érzem magam öregnek. Meg kell keresni azokat az utakat, amiben fejlődni tudunk. Engem már most foglalkoztat a távol-keletiek szárnyalása, szeretném megérteni, ők hogyan oldják meg ilyen eredményesen a szakmai problémákat. A srácoknak még nem kell ezen gondolkodniuk. Lesz dolguk elég, egyelőre hadd pihenjenek…!”
Andrásfi Tibor egy elképesztő egyéni verseny után készülődött a csapara. Úgy végzett a negyedik helyen, hogy az elődöntőben és a bronzmeccsen is egyetlen tussal kapott ki. Nem csoda, ha ezek után arról érdeklődtünk először, hogy miként dolgozta fel mindezt a csapatviadal előtt.
“Nagyon vegyes érzéseim voltak. Őszintén megvallom, inkább a csalódás volt az erősebb. Azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy a nyolcaddöntőben meg én nyertem egyetlen tussal, de nem nagyon sikerült. Nehezen tudtam elengedni, hogy majdnem érmes lettem, végül éppen a csapat rángatott ki ebből az érzésből. Az egyéni verseny estéjén úgy kerülgettük egymást, mint a forró kását, mindenkinek megvolt a maga baja. Aztán másnap kimentünk egy férfi kézimeccsre, jöttek az edzések, és oldódni kezdett bennem a feszültség. Hogy miért, azt nem tudom, de végül az sült ki mindebből, hogy a csapatverseny reggelén jobban izgultam, mint eddig életemben bármikor.
Szerettem volna az egyéniben mutatott jó formámat átmenteni, plusz éreztem azt is: a többiek azt várják, hogy ugyanúgy vívjak, mint addig. Az első asszómban, a kazahok ellen nem is ment igazán. De a másodikban már bejöttek az akcióim, az önbizalmam is visszajött. Az utolsó meccsem pedig nagyon sima lett. Hátrányban nekem rohant az ellenfél, azt pedig köszöntem szépen. A franciák ellen én úgy álltam fel, hogy egyszer már éppen Párizsban elkaptuk őket, miért ne sikerülne most is. Ugyanakkor az a hangulat, ami a Grand Palais-ban uralkodott, semmivel sem volt összehasonlítható. Én viszont ezt kifejezetten élveztem! Érdekes, de engem rendkívül feldobott, amikor a Borel elleni csörtém előtt a terem felállva énekelte a Marseillest. Tudom, hogy nem nekem szólt, de akkor is tetszett… Az elején sikerült őket megfognunk, és utána volt egy olyan érzésem, mintha éppen a nézők hajtották volna bele a franciákat a kapkodásba. Azért én még 44:29-nél is idegeskedtem, hogy Gergő beadja azt az utolsó tust.
Kevés meccset vívtunk, mégis fizikálisan és mentálisan egyaránt kezdtem érezni a fáradságot a döntő előtti szünetben. Az futott végig az agyamon, hogy mennyi inger ért az utóbbi másfél hétben, és ez kiszedett a lendületből. A franciák ellen is már éreztem, hogy fáradok, de szerencsére jól ment a vívás. A japán meccs előtt abban kilencvenkilenc százalékig biztos voltam, hogy Dávid helyettem, vagy Máté helyett áll majd be. Amikor 4:2-re kikaptam Komatától, és jöttem le a pástról, már láttam, hogy Boczkó Gábor és Dancsházy-Nagy Tamás a jegyzőkönyvet nézve beszélget, Mondtam is rögtön magamtól nekik, hogy jöhet a csere. Ettől kezdve, persze, még jobban izgultam a kispadon… Amikor pedig kezdődött Gergő hosszabbítása, akkor bevillant az: nem lehet, hogy harmadszor is egy tuson menjen el… Szerencsére, ezen nem sokáig kellett morfondíroznom.
Igazából a döntő utáni pillanatokból, órákból nem sok mindenre emlékszem. Olyan gyorsan történt minden, hogy lehetetlen volt feldolgozni. A helyszínen ott volt a család, a barátok, zúdult ránk a sok gratuláció. Aztán rohannunk kellett az eredményhirdetésre és a doppingvizsgálatra, majd jött a sajtótájékoztató és számtalan nyilatkozat. Mire visszaértünk az olimpiai faluba, már hajnali két óra elmúlt, hullafáradtan estünk be az ágyba ünneplés gyanánt. Azóta viszont rengeteg szeretetet kaptam az emberektől, és ez elképesztően jó érzés. Úgy érzem, hogy magamban nem változott meg sok minden, de amikor lementem BVSC-be, akkor láttam a kicsiken, hogy igazából nem is tudják, miként szólítsanak meg. Persze, tudom, hogy ez az állapot múlandó. Novemberben már versenyezni fogok, és a páston nem jár plusz találat azért, mert olimpiai bajnok vagyok. Ugyanakkor ezt az aranyérmet már senki sem veheti el tőlem!”
Koch Máté egyéni világbajnokként és világranglista másodikként utazott a párizsi olimpiára. Aztán első meccsén beleszaladt egy jókora pofonba, kikapott a venezuelai Lugótól, és kiesett. Ebből a csalódásból kellett talpra állnia. Aztán a csapaton kilenc meccséből nyolcat megnyert, egyedül az utolsóban maradt alul. Hogy miként sikerült mindez – elmeséli Máté.
“Nem tagadom, nagy egyéni vágyakkal utaztam az olimpiára. A sorsolást is néztem élőben, és még örültem annak, hogy a venezuelaival kezdek. Jól ment a vívás végig az edzőtáborban, de még a melegítés után is azt mondtam: na, ez az én napom lesz. Aztán elkezdődött az asszó, és azt éreztem, hogy két perc után görcsbe állt a kezem, annyira szorítottam a markolatot. Vívtam már sok néző előtt világbajnoki döntőt, de itt egész más volt számomra a feeling. Egyszer még fel tudtam zárkózni, de 9:8 után sorra kaptam az egylámpás tusokat. A meccs után rögtön nyilatkoznom kellett, és úgy beszéltem az asszóról, mint egy semleges szereplő, mintha nem is én vívtam volna. Egyszerűen sokkot kaptam.
Később zúdult rám, hogy mit hagytam ki. Erre készülök hét évén át, és aztán egy perc alatt minden szertefoszlik. Mit követtem el, hogy ez jutott? Végig szorgalmas voltam, mindent beletettem, amit lehetett, és ez történt. Aludni se nagyon tudtam az éjjel, Tibi is szenvedett a balszerencsés negyedik helye okán, nem nagyon mertünk hozzászólni. Le volt törve Siklósi Geri is, és az edzőm, Boczkó Gábor sem repesett az örömtől. Szerencsére volt négy napunk a csapatig. A következő edzésen aztán agyonvert a Tibi. Elbujdokoltam egedül a csapatbokszba, szerintem még bőgtem is. Ez valahogy mindent megváltoztatott, úgy jöttem ki onnan, hogy nem vívhatok így tovább.
A csapatversenyre már úgy tudtam felállni, hogy egyik tagja vagyok a válogatottnak, az a dolgom, hogy meccsről meccsre figyeljek és jól teljesítsek. Előnnyel kezdtem a kazahok elleni első asszómat, ahol szinte minden bejött. Akkor fogott el először jó érzés az olimpián – mégiscsak sikerült. Aztán a franciák elleni elődöntő nagyon sokat kivett belőlem. Általában én nem vívok a franciák ellen, de az olimpián, ugye, csak egyszer lehet cserélni, az efajta taktikázás itt nem működik. Készültek is rám, rajtam akarták hozni a tusokat. Ez nagyon stresszes volt, de összejött. A döntőt élveztem a legjobban, de tényleg. A pódiumon szeretek vívni, akkor élveztem talán először az olimpiát, addig meló és gürizés volt számomra az egész. De Japán ellen már az a Máté volt a páston, akit én szeretek. Aztán amikor az utolsó meccsem után lejöttem a pástról, hatalmas kő esett le a szívemről. A meccs még tartott, de rajtam eluralkodott az érzés, hogy vége. Boczkó Gábor is megölelt, nagy megkönnyebbülés volt számomra az egész. Persze, mindez pillanatokon belül történt, aztán már jött is az a bizonyos utolsó tusa Gerinek. Imádkoztam, agyvérzést kaptam. Nekem a vívás az életem, a csillagállásnak és a sorsnak is segítenie kellett. Segített. És hogy megváltozott-e az életem, hogy olimpiai bajnok lettem? Igen…! Amikor tavaly világbajnok lettem, az némi túlzással a kutyát sem érdekelte. Ez viszont most valami egészen más.”
Nagy Dávid az utolsó pillanatokban maradt ki az egyéni indulók listájáról. Emellett párja, Kun Anna doppingvétségével járó eltiltását is végig kellett élnie tavasszal. Ugyanakkor abban biztos volt – és ebben minden csapattársa és edzője egyetértett -, hogy a csapatversenyen szerephez jut. Erre kellett felkészülnie. Na de arra azért ő sem számított, hogy első meccsét az olimpiai döntőben, az újdonsült egyéni olimpiai bajnok ellen vívja majd…
“Az már szezon közben biztos volt, hogy Máté és Gergő egyéni induló lesz. A kérdés az volt, melyikünk lesz a harmadik. Szinte végig hasonlóan álltunk, aztán az Eb-n Tibó nagyot durrantott, nekem meg nem jött össze. Persze, furcsa volt az a szituáció, de tényleg nem volt köztünk feszültség. Gyerekkorunk óta egymás mellett, sokszor egymásért vívunk, így hozta most az élet, és az Eb egyéni versenye után ez teljesen ki- és letisztult. Olyannyira, hogy az ottani csapatversenyen már az ‘olimpiai taktikának’ megfelelően vívtunk. Azaz én padoztam, holott korábban ez ritkán fordult elő velem. Aztán a spanyolok ellen borzalmasan szerepeltünk, teljesen szétestek a fejek, de erre mondják azt, hogy rossz főpróba után jöhet a jó előadás…
Anna addigra, a bázeli Eb idejére már túlvolt a nehezén. Ő nagyon erős nő, én támaszként próbáltam megkönnyíteni a dolgát, de ő sosem terhelt semmivel, nem nyomta rám a gondját, sőt, még ő igyekezett támogatni engem. Egyébként amikor ősszel eltört a csuklója, majd a műtét után alig bírta mozgatni a kezét, azt gondoltam, ha nincs ez az ügye, akkor sem tudna vívni Párizsban. Erre márciusban valami pazar vívással megnyerte a budapesti párbajtőr Grand Prix-t. Ez volt az igazán fájdalmas pillanat. Elvégre akkor már számítani lehetett az eltiltásra, viszont teljesen világossá vált, hogy bárkit legyőzhetne a világon…
Hogy miként lehetett a tartalék furcsa szerepére készülni? Szerintem minden szituációra fel lehet készülni, ha az ember tudja, hogy nagyjából mi vár rá. Beszéltem Somfai Péterrel, aki Rióban ugyanilyen szerepben volt, ő is adott hasznos tanácsokat. Ráadásul ugyanahhoz a pszichológushoz jártunk, úgyhogy a szakember is abszolút képben volt. Az edzőtáborokban természetesen a tizenöt tusos asszók helyett az ötösökre fókuszáltam. Tudtam azt is, hogy nem lesz lehetőségem igazán bemelegíteni, egyszer csak be kell majd állnom ‘élet-halál’ szituációban. Mindent megpróbáltam elképzelni, azt is, hogy miként pörgetem fel magam arra az egy-két asszóra, tényleg fel akartam készülni ‘a pillanatra’.
Hiába. Pedig a helyszínen is edzettünk, ültünk a zajos lelátókon, rendben ment a verseny előtti bemelegítés is. Hanem, amikor besétáltunk a hegyként tornyosuló lelátók közé a ‘völgybe’, akkor minden átalakult… Igazából azzal is spannoltam magam, hogy előtte, a kardcsapatba milyen jól beszállt Rabb Krisztián, illetve a döntőben meg a dél-koreaiak cseréje vívott ellenünk bravúrosan. Ám akkor már egy hete nem vívtam egyetlen éles asszót sem, nem volt arra garancia, hogy jól fog menni. Ráadásul nem akartam senki kárára beszállni, mindenkinek őszintén szurkoltam. Pedig pontosan tudtam, ha nem állok be, nem kapok érmet… Egyébként ettől pont tíz másodpercre voltam. Már becseréltek a japánok ellen, amikor Geri vívott előttem. Passzív piros lapja már volt mindkét csapatnak, azaz ha egy percig nem esik találat, akkor az a csapat nyer, amelyik éppen vezet. Mi mentünk eggyel. Geri tehát nem kockázatott, és a japán sem rohant fejjel a falnak, ötven másodpercig nem esett tus. Ekkor futott bennem végig, atyaisten, mi lesz, ha még tíz másodpercig így marad az eredmény, nyerünk, én meg nem állok dobogóra, nem kapok érmet… Szerencsére nem így történt…
Úgyhogy jöhettem a japán olimpiai bajnok Kano Kokival. Érdekes, hogy amikor felálltam a pástra, minden izgalmam elszállt. Egyébként ellene pozitív a mérlegem, és sikerült most is legyőznöm őt. A másik japánnal, Jamadával kevésbé szeretek vívni, de végül ellene sem volt gond, és nagyon örülök, hogy szükség volt a tusaimra. Geriben, az utolsó asszóban nagyon bíztam. Az azért megfordult a fejemben a hosszabbítás előtt, hogy nehogy beugorjon neki: így kapott ki az egyéniben is. De ennek a napnak valahogy így kellett lezajlania. Két asszót vívhattam az olimpián összesen, de úgy élem meg, hogy három éves munkánk ért célba, és ebből én is bőven kivettem a részem. Annak pedig nagyon örülök, hogy azt érzem: ugyanígy gondolkoznak a csapattársaim is.”
Siklósi Gergellyel kapcsolatosan természetesen az állandó és megkerülhetetlen téma az a bizonyos aranytus, melyet a címvédő japánok elleni döntőben, 25:25-nél adott be az olimpián az egyéniben győztes Kano Kokinak. Mesélt erről is, sőt, együtt néztük vissza lassítva a döntő találatot, a leghitelesebb szakkommentárral, azaz Gerivel. A Honvéd 27 esztendős klasszisa, persze, sok minden másról is beszélt, például arról, hogy miért nem lép februárig pástra.
“Párszor visszanéztem azt az utolsó tust, persze. Nem változott a véleményem, tudatosan adtam. Hihetetlen, hogy sikerült, de készültem erre a sorsdöntő egy tusra. Tudtam, hogy mi a feladatom és mit csinálok. Egyébként Koki is eltalált, századmásodpercekkel sikerült őt megelőznöm. Persze, ne a végével kezdjük! A siker kulcsának azt tartom: ne adj jelentést a versenynek. Érezd minél jobban magad, és annak meglesz az eredménye. A többieken az első meccsünk, a kazahok elleni negyeddöntő előtt éreztem a görcsöt. Tudtam, hogy éppen ezért nagyon fontos a jó kezdés. 5:1-re vertem Sarlaimovot, és teljesen feloldódott mindenki. Ez a lendület kitartott az elődöntő végéig, mindhárman hibátlanul vívtuk végig a franciák elleni meccset is. Utána aztán több órás szünet következett. Félig boldogok voltunk, hiszen az érem már zsebben volt, de én igyekeztem mantrázni, hogy ez kevés. Háromszor három percre kell még koncentrálni. Tudtuk azt is, hogy Dávid valamikor beszáll, neki is készen kellett lennie. Aztán a döntő első köre után Andrásfi Tibi magától mondta: elég, ennyi volt, jöjjön a csere. Mi nyitottan beszélünk a csapaton belül, meg merjük mondani, ha ezt érezzük.
Érdekes, az egyéni versenyemet, a nyolcaddöntős hosszabbításos vereségemet abszolút félre tudtam tenni. Az asszó után fél órával mondtam a barátnőmnek, hogy semmi gond. Egyéni olimpiai érmem van, ide a csapatért jöttem. Meg akartam mutatni azt is, hogy nem egyéni vívó vagyok, értek korábban ilyen vádak, pedig szerintem ez sosem volt így. Viszont van egy láthatatlan folyamat, egy emberi fejlődés, és én úgy érzem, most álltunk emberileg készen arra hogy olimpiai bajnokok lehessünk.
Hogy mi történt azóta? Nem voltak nagy, közös ünneplések, mi nem olyanok vagyunk. Azt egyébként előre elterveztem, hogy rögtön az olimpia után, bármi történik, én lelépek. A kötelező köröket nem akartam lefutni, akárhogyan sikerül az olimpia. Amikor a nyaralásból visszajöttem, volt egy ünnepség, Tapolcán, a második otthonomban, az nagyon jólesett. Tapolca első olimpiai bajnoka a kalapácsvető Csermák József volt, a második én. Ott volt a két ugyancsak extapolcai, Boczkó Gábor és Rédli András, szóval, megvolt az össznépi visszafogadás. A legsokkolóbb számomra az olimpia óta történtekben az, hogy mennyire sok emberre van hatással, ami ott történt. Olyan mély üzenetet kaptam és kapok azóta is, hogy ez a legerőteljesebb érzésem Párizs óta. Nem tagadom, az is jólesett, amikor éppen a szülinapomon érkezett meg a számlámra az állami jutalom…
Visszatérve a csapatunkra: nálunk minden le van osztva, pontosan tudja mindenki, hogy mi a feladata. Én vagyok a legidősebb a 27 évemmel, de nem menedzselem őket, nagyfiú lett mindenki. Az önállósodás eleinte okozott egy kis hullámvölgyet, de mindenki magára talált. Ez Párizsban Tibinél jött ki a leglátványosabban. Máté külön egyéniség, ezt talán mondanom sem kell, Dávid pedig nagyon profin készült fel arra a két asszóra. Eddig radar alatt repültünk, ez most bizonyosan másként lesz, és ezt is le kell játszani a fejekben.
Nekem egy kis szünet következik, majd februárban fogok ismét versenyezni. Az edzőmmel, Dancsházy-Nagy Tamással közösen döntöttünk így, sőt, ő mondta ki a végső szót. Rio óta nem álltam meg hosszabb időre, és vannak még olyan fizikai hiányosságok, amiket pótolnom kell. Év végéig futás, kondi, úszás és biciklizés szerepel a programomban. Unalmasnak tűnhet, de én szeretem a monotóniát, egyáltalán nem zavar, éhesen akarok újra pástra lépni. Huszonhét éves vagyok, két olimpia után kicsit koravénnek érzem magam, igaz, fiatal koromban is Öregembernek hívtak. De lehet, hogy ez a rutin, ez a hozzáállás is kellett sikerekhez. Szerintem rengeteget tudunk még fejlődni együtt és külön is. A Kulcsár-érában háromszor nyert olimpiát a csapat, ha ők megcsinálták, miért ne tennénk meg mi is. Ez a cél, no meg az egyéni világversenyek. Adott egy nagyszerű csapat, Tamás és Boczkó Gábor személyében két remek vezető. Most következhet a ‘prime korszakunk’!”
Boczkó Gábor párbajtőrözőként olimpián egyéniben negyedik helyig, csapatban bronzéremig jutott. Szövetségi kapitányként és edzőként – Koch Máté a tanítványa – viszont aranyat nyert. Adódott tehát a kérdés: miben tudnak többet a mostaniak az elődöknél.
“Nehéz megfogalmazni, hogy miben mások, miben jobbak a mostaniak. Talán az jelenthet sokat, hogy hárman teljesen azonos korúak, és Gergő sem sokkal idősebb náluk. Tíz éve együtt versenyeznek, együtt utaznak, egymás minden rezdülését ismerik, és ez nem fordult át egyszer sem negatív irányba. Emellett teljesen rendben vannak náluk az alapok. Működik a Kucsár-Udvarhelyi korszak precizitása: fegyelem, pontosság, tisztelet – ez számukra természetes. Ehhez jönnek hozzá az úgynevezett ‘újkori dolgok’: a dietétika, a gyógytorna, a futógimnasztika, az elemzések, amiket most már egy komplett csapat végez. Emellett technikailag jól felkészített versenyzők, nagyon kompetitívek, ritka, amikor ennyire összeáll egy négyes. A komplexitás adja ki, hogy miért ők a legjobbak. Technikailag topok, mindenkinek más-más az erőssége, és közel egy szinten vannak. Ezek hihetetlen adottságok, de rengeteget tesznek is érte.
Koch Mátéval egyébként pár hónap és sok-sok beszélgetés után vállaltam el a munkát, miután elváltak útjai a korábbi edzőjétől. Tudtam, hogy óriási szakmai kihívás, de bíztam benne, és úgy vélem, ez kölcsönös. Komoly feladat volt a csapat miatt is, ahol korábban jobbára a padon ült. Mindenképpen be kellett őt építeni, nem lehet három emberrel vívni. A legfontosabb cél az volt, hogy az egyéni tudását a csapatban is ki kell hozni belőle. Párizsban próbáltam felkészíteni az olimpia kivételes hangulatára, de újoncként teljesen leblokkolt az egyéniben. Kudarcként élte meg a kiesést, ebből kellett kirángatni, de nem volt egyszerű. Aztán a kazah meccsen beadta az első tust, és minden átfordult, kilenc meccséből nyolcat megnyert.
Több volt a hangom az olimpia alatt, mint általában. Először is nagy hangzavarban kellett mindent elmondani, és fontos volt, hogy ragaszkodjanak a fiúk a taktikához. Az olimpia jóval intenzívebb mint a többi verseny, kérték a srácok is, hogy adjunk több instrukciót. Igazából másnap jött ki a győzelem öröme rajtunk, de én egyébként sem vagyok az az ugrabugrálós típus. A siker legyen az ő örömük, igazán megérdemelték!
Azért azt nem mondanám, hogy a csapatverseny reggelén már tudtam, meglesz az arany. Azt éreztem, hogy a kazahok ellen nagyon felkészültünk, és ott nem lehet probléma. A franciák elleni elődöntőben úgy gondolkoztam, ha az ellenfél kispadját csöndben tudjuk tartatni, az erőt adhat. Végül sikerült a komplett csarnokot lehalkítani… Amikor kínjukban az olimpiai bajnok Cannone-t lecserélték, tudtam, hogy ez már kézben van. Az várható volt, hogy a japánok elleni finálé szoros lesz. Hat meccsig nagyon szépen felépített mérkőzést vívtak a fiúk, utána érezhető volt a fáradság. Siklósi Gergő utolsó tusa? Mondhat Gergő bármit, egy tus az egy tus, ott bármi megtörténhet… Persze, bíztam benne, és végig mi vezettünk, na de akkor is…”
