Arany, ezüst, bronz, helyezések. A párizsi olimpia ismét rekordokat döntött. Évzáróként a hat, magyar vonatkozású nap története következik.
Vívás: Párizs megért egy misét
Kár tagadni, a víváshoz hasonló egyéni sportágakban az olimpia “mindent visz”. Meghatározza sportág és sportolók anyagi támogatottságát, az ismertséget, ezáltal a szponzorokat, mindent, ami számít. Nos, a vívók megint a legjobbkor hozták magukat! A párizsi volt zsinórban a harmadik olyan olimpia, amelyen mindhárom színű éremből jutott a magyaroknak. Márpedig ilyen sorozat még sosem fordult elő a sportág igen veretes hazai történetében.
A magyar vívás Rióban és Tokióban is nagyszerűen teljesített. 2016-ban 2 arany (Szilágyi Áron, Szász Emese), 1 ezüst (Imre Géza) és 1 bronz (férfi párbajtőrcsapat), 2021-ben 1-1-1 (Szilágyi Áron, Siklósi Gergely, férfi kardcsapat) volt a mérleg. Az azonban az aranyérmek tekintetében legeredményesebb olimpiai sportág, több mint évszázados, veretes múltjában sem fordult eddig elő, hogy három egymást követő olimpián, mindhárom éremből jutott a magyar vívóknak. Párizsban ez is megtörtént, lapozzuk fel tehát az “aranyoldalak” újabb fejezetét, mert a Grand Palais patinás falai között ritka izgalmakat, néha bánatot és sokszor örömöt élhettünk át a vívóversenyek magyar vonatkozású hat napján.
- nap: Kardban mohácsi vész, párbajtőrben Muhari-bravúr
A párizsi játékok nyitónapján szinte minden magyar szem a Grand Palais-ra szegeződött. Meg lehet-e írni a sporttörténelmek sporttörténelmét? Tokióban Szilágyi Áron lett a világ első és egyedüli olyan férfi vívója, aki három egymást követő olimpián a dobogó tetejére állhatott. Na de négyen? Áron – pláne a történtek tükrében, de erről majd később… – nem számított topfavoritnak, de a négy legnagyobb esélyes között mindenképpen ott volt. Úgyhogy – minden lehetett.
A nap a női párbajtőrversennyel kezdődött, és akkor még nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget – pusztán örültünk neki… – annak, hogy bizonyos Muhari Eszter a kínai Tang Zsun-zsao ellen 15:10-re nyert, és ezzel bejutott a legjobb 16 közé. Elvégre következtek a kardozók. Először egy titkos esélyes, Szatmári András. Már ha annak lehet nevezni egy olyan klasszist, aki 2017-ben egyéni világbajnokságot, 2019-ben egyéni vb-ezüstöt nyert. A francia Bolade Apithy igencsak élvezte a hazai pálya előnyét, a legelfogulatlanabb utólagos elemzések alapján is három-négy tust adtak fordítva a bírók. Márpedig ez, ugye, egy 13:15-ös meccsnél 16:12-t jelent, de ide… Sok idő nem jutott a kesergésre, elvégre egyszerre lépett pástra Szilágyi Áron és Gémesi Csanád. Előbbi a kizárólag vívókörökben ismert kanadai Fares Arfával, utóbbi a tavalyi egyéni világbajnok amerikai Eli Dershwitz-cel találkozott. Áron asszója, ugye, “országos egyes”, Csanádnak nagy bravúr kellene – gondoltuk mi… Ám egészen más történt. Áron teljesen leblokkoltan kezdett, 0:4, majd 1:6 volt az eredmény. A félidőben még bíztunk a fordításban, elvégre őt aztán nem zavarhatta az “olimpiai láz”. Viszont ezen a napon hiába akart a fej és a szív, a kéz és a láb egyszerűen nem működött. A 8:15-ös pofon valós okát ma is keressük, és keresi maga, Áron is. A gyógyír a szomszéd pástról, Csanádtól érkezett, aki viszont bravúros teljesítménnyel, 15:10-re verte jóval esélyesebb amerikai ellenfelét.
Miközben elkezdődtek a női párbajtőr nyolcaddöntői, még mindig mindenki a kardozók rendkívüli első köréről beszélt a Szajna partján fekvő palotában, és idehaza. Na jó, amikor Muhari Eszter 15:6-ra leiskolázta a két évvel ezelőtti koreai egyéni világbajnokot, Szera Szongot, akkor azért “megmozdult valami”. A médiások utánanéztek annak, hogy Eszti 21 esztendős, tatabányai színekben versenyez, az előkelő tizenkettedik helyen kezdte az olimpiát, és László István tanítványa. De azért még mindig a kard volt a “nagy sztori”, főleg azok után, amikor Gémesi Csanád egy nagyon izgalmas meccs után, igencsak kétes körülmények között kapott ki 15:14-re a nyolcaddöntőben a későbbi ezüstérmes tunéziai Fares Ferianitól.
Azért a negyeddöntőre már Eszti került fókuszba. Lassan túltette magát mindenki – természetesen a főszereplők kivételével… – a férfi kardban történteken. Látszott addigra az is, hogy a magyar olimpiai küldöttség első érmét Párizsban, ezen a napon csak Muhari Eszter szerezheti meg. Amikor a negyeddöntőben megint csak simán, 15:10-re győzött egy újabb kínai, Ju Szi-han ellen, akkor végleg a “nap rivaldafényébe” került. Mivel a négyes döntő csak az esti órákban kezdődött, bőven jutott idő “ráfókuszálni”. Kiderült, hogy decemberben felfüggesztette tanulmányait a híres amerikai egyetemen, a Notre Dame-en, azért, hogy kijusson az olimpiára. Holott ekkor erre szalmaszálnyi esélye volt. Csapatban és egyéniben is kisebb csoda kellett volna ehhez. Előbbi nem jött össze. Utóbbi sem úgy, ahogy bárki, beleértve Esztert is, eltervezte. Kun Anna rendkívül fura, egyedi esete, a doppingholléti jelentés háromszoros elmulasztása, és a doppingvizsgálat ebből fakadó elmaradása vezetett a világranglistán harmadik helyen álló magyar automatikus eltiltásához. És ez eredményezte Eszter olimpiai kvótáját. Hiába, az élet néha produkál fura dolgokat…
Így aztán este már minden magyar sportszem Muhari Eszterre szegeződött, aki viszont elképesztő nyugalommal, és korát meghazudtoló higgadtsággal kezelte ezt a helyzetet. Igaz, az elődöntőben nem volt reális esély a francia Auriane Mallot-Breton ellen (9:15), viszont még hátra volt a bronzmeccs az észt Nelli Differttel szemben. E kötet kizárólag Eszterről szóló fejezetében árulta el a magyar tehetség, hogy ekkor érintette meg őt az olimpia “jeges fuvallata”. Addig teljesen félre tudta tenni, hogy micsoda hangulat uralkodik a Grand Palais-ban, hogy erről az olimpiai éremről álmodozott kisgyerek kora óta, amikor kezdőként éppen Szilágyi Árontól kapott autogramot egy tudáspróbán. Aztán a páston az izgalom legkisebb jele sem látszott rajta. Vagy legalábbis mi nem vettük észre, ő azért utólag is úgy véli, a nap folyamán ekkor vívott legfeszültebben, leggyengébben. Ám kit érdekel mindez utólag, amikor 15:14-gyel lehozta a meccset!
Egy rendkívül furcsa és különös nap zárult mégiscsak happy end-del. Muhari Eszter megszerezte a magyar küldöttség első olimpiai érmét, a vívók pedig a bronzot kipipálhatták. Már csak az ezüst és az arany hiányzott…
2. nap: “Majdnem érem” és helyezés – megint váratlan helyről
Egészen rövid idő maradt az első versenynapon történtek feldolgozására. A következőn ugyanis jött a férfi párbajtőrözők és a női tőrözők egyéni versenye. Főszerepben két egyéni világbajnokunkkal, a tavalyi aranyérmes Koch Mátéval és a 2019-es győztes, tokiói ezüstérmes Siklósi Gergellyel, akik vezették az olimpia előtt az egyéni világranglistát. Pontosabban, csak azt gondoltuk, hogy velük főszerepben… Elvégre pástra lépett még ezen a napon Andrásfi Tibor és Pásztor Flóra is.
A napot utóbbi kezdte, és Eszterhez hasonlóan megindult a surranópályán. Flóra, aki rendkívüli izgalmak után szerzett egyáltalán egyéni kvótát, a kiemelt amerikai Jaqueline Dubrocih-ot győzte le a 16-ért 15:12-re, és azt hittük, ezzel megadta az alaphangot a vasárnapra. Ám, nem csak a kezdés, hanem a folytatás is idézte az előző napot.
Koch Máté a “kellemetlen” kategóriába tartozó, venezuelai Gabriel Lugóval következett – és simán kikapott. Bizonyosan nem ugyanazon okok vezettek a 15:10-es vereséghez, mint Szilágyi Áron esetében. Mégis, az asszót látva az sejlett fel az emberben, hogy valami itt is félresiklott – nem volt ugyani reális esély a győzelemre. Utána viszont Siklósi Geri a cseh Jakub Jurkát (15:5), Andrásfi Tibi a venezulai Limardo Gascont verte simán (15:10). Utóbbi “értékes jelnek” számított, elvégre a londoni olimpia egyéni bajnoka ellen még sosem nyert tizenöt tusos asszóban a 24 esztendős magyar, akinek az edzője édesapja, a fia révén “idősebbé” avanzsált Andrásfi Tibor.
Közben női tőrben Pásztor Flóra kihasználva jó ágát, 15:6-ra győzött a nyolcért a kanadai Yunjia Zhang ellen. A negyeddöntőben viszont a későbbi olimpiai bajnok Lee Kieferrel szemben nem volt sansz. A 4:15 a nyolcadik helyezést jelentette, ez Flóra eddigi legjobb eredménye világversenyen – a női tőr szakág is hozta a helyezést.
A fókusz viszont természetesen a férfi párbajtőré volt. Siklósi Geri és Andrásfi Tibi pedig a fegyvernem krimijével folytatta. Azaz hosszabbítás, döntő tus, “hirtelen halál”. Tibi revánsot vett Mátéért, a nyolcért legyőzte Gabriel Lugót (13:12). A kubai származású – édesapja még karibi színekben volt válogatott -, belga Nesser Loyola viszont megverte világbajnokunkat (13:14). Gergő kivárásra játszott a végén, nem jött be az utolsó tus. Akkor még nem…
Maradt tehát egyedül Andrásfi Tibor, akinél kérdéses volt az is, egyáltalán indul-e majd egyéniben. Nagy Dáviddal csatázott a harmadik pozícióért, és csak a júniusi, bázeli Európa-bajnokság döntött arról, hogy a BVSC vívója léphet pástra. Ehhez képest a négy közé is bejutott az olasz Federico Vismara 15:13-as legyőzésével! Az i-re a pont aztán nem került fel. Az esti műsorban Tibi előbb a későbbi aranyérmes japán Kano Kokitől kapott ki minimális különbséggel (13:14), majd a “minden hangszeren játszó” egyiptomi Mohamed Elsayed bizonyult megintcsak eggyel jobbnak (7:8). Ezzel negyedik hellyel zárult a vívók második versenynapja, amely után a párbajtőrözők okkal érezhették, hogy inkább félig üres a pohár, mint félig tele. Aztán, később persze csordultig telt, de az egy következő történet…
3. nap: Újabb helyezések – némi hiányérzettel
A sportág egyéni versenyeit a női kardozók és a férfi tőrözők zárták. Miközben hölgyeink kétszeres csapat világbajnokként érkeztek, addig egyéniben nem szerepeltek túlzottan fényesen. Legutóbbi egyéni világbajnoki érmünket még 2015-ben, Moszkvában szerezte Márton Anna (bronz), és az ő nevéhez fűződik az emlékezetes, szakadt térdszalaggal végigvívott tokiói olimpiai negyedik helyezés is. A szezonközi Vk-versenyek sem sikerültek igazán jól, ennek megfelelően garantáltak voltak a nehéz ellenfelek már a verseny első szakaszában. Azért a 16 közé a már említett Márton Anna, továbbá Pusztai Liza és Szűcs Luca egyaránt simán bejutott, holott korántsem könnyű ellenfelekkel találkoztak. Előbbi spanyol, utóbbi kettő olasz rivális ellen győzött.
A nyolcaddöntőben aztán összejött egy magyar-magyar meccs, Panka búcsúztatta Lizát, míg Luca a bolgár Ilijevát verte. A következő körben viszont két “nagyágyú” következett. Márton a négyszeres egyéni világbajnok, ukrán Olha Harlant, Szűcs a világranglistát fölényesen vezető francia Sara Balzert “húzta” a négyért, és bár derekasan küzdöttek a hölgyek, a bravúr nem sikerült, és ezzel Luca a hetedik, Anna a nyolcadik helyen végzett. Igazából még csak szó sem érhette a ház elejét. A nap folyamán a magyar női kardozók több olyan ellenfelet is legyőztek, akik a világranglistán előttük szerepeltek. Pusztai Liza magyartól kapott ki, két honfitársa pedig a világ, talán két akkori legjobbjától. Mégis, a 7. és 8. helytől nem lett hangos a világsajtó, de még a hazai sem…
És mivel a szezon során remekül teljesítő tőrözőnk, Dósa Dani kellemetlen meglepetésre az első körben kikapott 15:14-re a 17 esztendős egyiptomi Tolbától, nagyon vártuk, hogy elkezdődjenek a csapatversenyek…
4. nap: Egy fényes ezüstérem fura sztorija
Magyarország és a férfi kardcsapat. Az idők hiába változnak, ez elvárások maradnak az egekben. Az ugyanis a vérében van mindenkinek, hogy 1908 és 1960 között minden alkalommal aranyérmet nyertek a fegyvernem magyar klasszisai! Hogy e sorozat több mint fél évszázada zárult? Hogy azóta egy jeles korszakot leszámítva – 1988, arany, 1992, 1996 ezüst – egyszer sem vívtak döntőt a mieink? Hogy a régi időkhöz képest – amikor három-négy nemzet döntötte el az érmek sorsát – mára már Ázsia, Amerika, de még Afrika is egyenrangú vetélytárs? Hogy 2012-re odáig jutottunk, hogy nem kvalifikálta magát a magyar válogatott? Ezek “apróságok”… A magyar kard, az kérem szépen a magyar kard, és amikor a karosszékben latolgatjuk az érmek számát, akkor azzal kezdünk, hogy egy: férfi kardcsapat.
Ebben, persze, akad némi túlzás, de nem olyan nagy… Már csak azért sem, mert 2016 óta ismét csúcsra jár a szakág. Az említett “kezdőévben” az akkori rendszer miatt kimaradt az olimpiai műsorból a férfi kardcsapat. Rióban, “próba olimpiaként” rendezték a fegyvernem világbajnokságát, melyen ezüstérmet nyert a magyar válogatott. Vb-döntőt előtte 2007-ben vívott, bronzot is csak egyszer, 2014-ben nyert. Ekkor ült először a kispadon edzőként Decsi András. Aztán ezt követően, egészen a párizsi olimpiáig, minden vb-n és a tokiói olimpián dobogóra állhatott Decsi Tamás, Gémesi Csanád, Szatmári András és Szilágyi Áron. Legutóbb, a 2023-as milánói eseményen pedig annak is a legfelső fokára! Az akkori, érthető örömmámorban Decsi András a verseny után leült a fiúkkal, és kijelentette: aki négyük közül a legjobb három lesz a világranglistán, az indul majd egyéniben az olimpián, a csapat pedig természetesen marad ugyanez.
Ez akkor teljesen logikusnak is tűnt. Igenám, csakhogy a 41 esztendős Decsi Tamás – a válogatott edzőjének az öccse – egyéniben nem sok vizet zavart a szezonban. Mi több, a nyolc Vk-, illetve GP-verseny egyikén sem jutott a 64-es főtáblára. A hazai válogatókon nem indult, a csapatversenyeken pedig a legritkábban jutott szóhoz. Mindeközben a fiatal, 22 esztendős Rabb Krisztián negyeddöntős lett egy Világkupán, és itthon is sűrűn gyűjtögette a pontokat. Ezek, persze, egyáltalán nem voltak világrengető sikerek, sőt, régebben annyival intézték volna el a szakemberek: ügyes a srác, fejlődjön csak tovább. Ám jelen szituációban felerősödtek a Decsi-ellenes hangok, melyek olykor túl is lépték a sportszerűség határát. Tovább bonyolította a szálakat, hogy Decsi András Szilágyi Áron edzője, vele halmozott sikert sikerre Áron 2015 óta. Többek között két olimpiát és egyéni világbajnokságot nyert a tanítványaként. Ugyanakkor Áron egyben a Vasas szakosztályának az elnöke, és Rabb Krisztián vasasos – szemben a KVSE-s Decsivel -, ráadásul Áron korábbi edzőjének, Somlai Bélának a tanítványa. Klassz kis sztori, már eddig is, ugye…? Pedig még hol van a vége.
Így jutottunk el a júniusi Európa-bajnokságig. A kedélyeket ekkor némiképp csillapította, hogy Szatmári András bokasérülése miatt kétség sem férhetett ahhoz, hogy Rabb kerül a helyére. Aztán egyéniben Decsi Tomi a csoportkörben három elvesztett asszó után a derekához kapott, és sérülés miatt visszalépett. Igaz, Krisztián sem jeleskedett, de akkor sem nézett ki jól ez az egész, ha tényleg nagyon fájt az a derék… A csapatversenyen már ismét ott volt Tomi, és az első, grúzok elleni meccsen kezdett is. Éppen a világ egyik legjobbja, Szandro Bazadze ellen. A 2:9 után bátyja lecserélte. Rabb Krisztián pedig ettől kezdve remekelt. Az aranyéremért úgy győztük le Romániát 45:40-re, hogy a fiatal tehetség három asszójában +13-at vívott…
Nos, ezek után kellett csapatot hirdetnie Decsi Andrásnak, és ő meg is tette. Milánói ígéretét betartva válogatott – az akkor aranyérmes négyest jelölte. Csakhogy a szakmai bizottság másként vélekedett, Boczkó Gábor szövetségi kapitány pedig ennek hatására úgy döntött: felülbírálja kortársát és gyerekkori barátját, Decsi Tamás helyére Rabb Krisztiánt nevezte, és az elnökség ezt elfogadta. Erre Decsi András lemondott, Szilágyi Áronnal sem foglalkozott tovább – bár vélhetően ebben a helyzetben ezt Áron sem erőltette. A kispadra az a fiatal, és egyébként igen eredményes utánpótlásedző, Sárközi Gergely került, aki addig felnőtt válogatott edzésen sem nagyon járt.
Mindez egy hónappal az olimpia előtt történt…
Hát így érkezett a társaság Párizsba, ahol az olimpia első meccsén az ősi rivális olaszok következtek. Azok az itáliaiak, akik bennünket “választottak”, az Eb-n olyan eredményt értek el, hogy elkerülhessék a házigazda franciákat, és velünk vívhassanak. Csakhogy egyvalamire nem számítottak Luigi Sameléék. Hogy egy vérprofi alakulattal szállnak szembe, kiegészülve egy ifjú tehetséggel a páston, és eggyel a kispadon…
Persze, csak utólag tűnik ilyen egyszerűnek… Amikor túl voltunk a negyeddöntő felén, az olaszok 25:23-ra vezettek, és Szilágyi Áron sántítani kezdett – azóta már meg is műtötték az Achillesét -, akkor viharfelhők gyülekeztek a Grand Palais fölött. Amelyek aztán pillanatok alatt tovább is repültek. Gémesi Csanád és Szatmári András klasszishoz méltóan, a legjobbkor hozta a legjobbját, és az egymást követő két, négytusos siker után már nem volt visszaút az olaszok számára – a vége 45:38 lett.
Jött az elődöntőben Irán, amely hatalmas meglepetésre kiütötte az águnkról az Egyesült Államokat. Nem bántuk, bár utólag mesélte Áron: ez annyira váratlan eredmény volt, hogy az ázsiaiakból egyáltalán nem készült a válogatott. A szezon során többször is simán vertük őket, most viszont nagyon nem úgy indult. Az első kör után nyolccal (7:15), a második után öttel (25:30) vezetett Irán. Úgy, hogy a “szoros” eredmény elsősorban annak volt köszönhető: a Csanád helyére beálló Rabb Kiki néggyel nyerte az első olimpiai asszóját – máris eldöntve azt a kérdést, hogy a válogatási hercehurca milyen eredményt hozott… Az utolsó körre meg a “nagyok” is megemberelték magukat, mert, ugye, már Rózsa Sándor is megmondta: “ha mindenki úgy tösz, ahogy tönni köll, akkó minden úgy lössz, ahogy lönni köll”. Kiki megint hárommal nyert, Szatyi egyre zárkózott, Áron pedig fordított. Ezzel úgy nyertünk 45:43-ra, hogy egyetlen egyszer vezettünk a meccs folyamán. Igen, a végén.
Huszonnyolc hosszú esztendő, 1996 után vívhatott ismét olimpiai finálét tehát a magyar férfi kardcsapat, de a 36 évvel ezelőtti, 1988-as szöuli bravúr ezúttal nem jött össze, éppen az új kardnagyhatalom, Korea ellenében. Pedig amikor hat asszó után csak eggyel vezettek az ázsiaiak, és az utolsó körre behozták a világklasszis Gu Bongil helyére a szinte ismeretlen csereemberüket, Do Gjongdongot, akkor felaranylott az esély. Csakhogy a koreai csodacsere eldöntötte a meccset a mi korábbi csodacserénkkel, Kikivel szemben, és a 29:35-ről már nem volt visszaút, a vége 41:45 lett. Ilyen előzmények, és ilyen versenynap után legfeljebb, ha néhány másodpercig lehetett szomorkodni a döntőt követően – Gémesi Csanád, Rabb Krisztián, Szatmári András és Szilágyi Áron, a nagyszerűen beugró Sárközi Gergely vezetésével, az ezüsttel is aranylapot írt a magyar vívás történelemkönyvébe.
Ezzel már egy ezüstnél és egy bronznál tartottak Párizsban a vívók, ám még hátra volt a férfi párbajtőr- és a női kardcsapat…
5. nap: Tökéletes, hároméves alkotás – párbajtőr csapatarany 52 év után
Annyi adatot idéztünk már fel, hogy még egy belefér így a vége felé. 1972-ben, a müncheni olimpián lett aranyérmes az Erdős Sándor, Fenyvesi Csaba, Kulcsár Győző, Osztrics István, Schmitt Pál összeállítású férfi párbajtőrcsapat. 2024-ben folytatta a sorozatot, és nyert negyedszer aranyérmet a versenyszám történetében Andrásfi Tibor, Koch Máté, Nagy Dávid és Siklósi Gergely.
Amire igazából minden sportrajongó emlékszik, az a bizonyos, mindent eldöntő utolsó tus, amit Siklósi Gergő szúrt be a fináléban a japánok egyéni bajnokának, Kano Kokinak. A fejekben ez marad – rendben is van ez így. A négy fiú, valamint a válogatott edző Dancsházy-Nagy Tamás és a szövetségi kapitány, Boczkó Gábor azonban pontosan tudja, hogy egy három esztendős, roppant tudatosan és precízen eltervezett, felépített út ért abban a tizedmásodpercben véget. Erről az útról csak nagy ritkán tett kis kitérőt a társaság, ám azt is az éppen aktuális helyzethez hozzáigazítva. A páston mutatott teljesítmény mellett tán az is megér egy fejezetet, hogy három 24, és egy 27 esztendős fiatalember miként képes ennyire céltudatosan, mindent félretéve, egymásért küzdve eljutni a világ tetejéig. Beszélnek is erről a kötet másik írásában…
A sztori, persze, nem 2021-ben kezdődött, de terjedelmi korlátok miatt itt rögzítsük az akkori tényállást. A párbajtőrcsapat nem kvalifikálta magát Tokióra, Siklósi Geri viszont második lett, majd az elvesztett döntő után azt nyilatkozta: következő cél, hogy Párizsban a csapattal jusson ki, és ott érmet, lehetőleg aranyat nyerjen.
Ilyen egyszerű? Dehogyis…
A vívás világranglistájának egyik eleme, hogy a vb, illetve az olimpia csapatversenye kétszeres szorzóval számít. Namármost a vb-k esetében ez rendjén is van, viszont az ötkarikás játékokon csak 8 válogatott indulhat. Így a többiek – közte akkor a mieink – nulla pontot kapnak az olimpiáért, amivel még nagyobb hátrányba kerülnek a rangsorban. Ráadásul a covid miatt három évesre zsugorodott az újabb olimpiai ciklus, tehát a zárkózásra, az előzésre, a kvalifikációra még kevesebb idő állt rendelkezésre. Ezt, persze, Dancsházyék pontosan tudták. Mi több, kiszámították. Az a tudatosság ugyanis a sportágban eddig – megkockáztatom – sosem látott, ahogy összerakták e négyesnek minden egyes puzzle-ját.
Kezdődött azzal, hogy az akkoriban, 21 évesen kétszeres junior világbajnok csapat három tagját vették “alapnak”, és az volt a feladat, hogy melléjük építsék be az addigra már egyéni világbajnok és olimpiai ezüstérmes “öreget”, a 24 esztendős Siklósi Gergőt. Andrásfi, Koch és Nagy gyakorlatilag 10 éves kora óta, kézen fogva haladt évről évre, némi túlzással többet voltak együtt hármasban, mint a családjukkal. Pályájuk zökkenő nélkül haladt előre és előre. Ide szállt be a klasszis vívó, szinte negyediknek, holott ő volt, ugye, az első. Ezt a lélektani döccenőt kellett először helyretenni a fejekben. Aztán rá kellett arra is jönni, hogy a vívás ma már nem az a sportág, ahol az edzések napi nyolc óra vívásból állnak. Kondi, dietetika, mentáltréning, pszichológus, gyógymasszőr, videóelemzés – ez mind alapnak számított ennél a válogatottnál. Lehet, a Manchester City labdarúgóinál arra csodálkoznának rá, ha ez nem így lenne. De a magyar vívósportban ilyen profin ezt eddig egy csapat sem építette fel. Fentiek, és a Vk-sikerek mellett azért két szempont jelezte, hogy szakmailag is az esélyesek között szerepel ez a fiatal csapat Párizsban. Az egyik a tavalyi krakkói Európa Játékok aranyérme, a másik a rendkívül sima olimpiai kvalifikáció a fegyvernem hallatlanul erős és széles mezőnyében.
Egész röviden ezekkel az előzményekkel kezdődött a Grand Palais-ban a Magyarország-Kazahsztán negyeddöntő, amelyről elmondható, hogy valamennyi olimpiai csapatmeccsünk közül a legsimábban alakult. A veszélyesnek tartott ellenfelet olyan, de olyan simán lépte le 45:30-ra a válogatott, hogy igazából kár is erre tovább szaporítani a karaktert.
Az elődöntőben viszont a toronymagas favorit, házigazda Franciaország következett. Aztán ez is 45:30 lett – mégis micsoda különbség! Boczkó Gábor és Siklósi Geri külön-külön, de majdnem egyformán mesélte el ugyanazt az érzést. Amikor a Grand Palais, a vívásban szinte sosem látott és hallott módon tomboló, nyolcezer fanatikusa a meccs második felében csöndben üldögélt, már biztos volt: csodát művelt a páston Máté, Tibi és Geri. A világ legfélelmetesebb párbajtőrözője, a Párizsban ezüstérmes klasszis Yannick Borel egy meccset sem nyert meg a háromból. A tokiói olimpia egyéni győztesét, Romaine Cannone-t a második asszója után lecserélték. A magyarok a kilenc mérkőzésből nyolcat megnyertek, Andrásfi Tibinek csúszott be egy döntetlen 35:21-nél – elnéztük neki.
Ez az elődöntő volt talán a három éves szakmai munka megkoronázása, ám a legfontosabb természetesen a japánok elleni finálé volt. Ők voltak a címvédők, Kano Koki nyerte az egyénit. Mégis, az elődöntőt látva legalábbis kétesélyesnek ígérkezett a meccs. És volt itt még egy nagy talány. Nagy Dávid. Az nem is lehetett kérdéses, hogy valamikor a döntő folyamán beáll a negyedik ember. (Vívásban az a furcsa szabály él, hogy aki nem vív a csapatversenyen, hiába kispados, nem kap érmet.) Tudtuk, ha nincs szakmai ok a cserére, akkor is beáll, mert azért ilyen ez a csapat, amilyen. A végig szoros összecsapáson Andrásfi Tibi volt az, aki első, mindössze két tusos veresége után jelezte, hogy elfáradt, jöjjön Dávid. Így aztán az olimpiai finálé hatodik asszójában, három tusos előnynél, élete első ötkarikás meccsén Nagy Dávid felállt a pástra – az egyéni győztes Kano Koki ellen… Lehozta ikszre! Majd, amikor a hetedik mérkőzésen Koch Máté elszenvedte egyetlen aznapi vereségét, és egyre jöttek fel az ázsiaiak, akkor 3:2-re győzött. Milyen “agy” kell ehhez a teljesítményhez…?
20:18-nál kötött be az utolsó összecsapásra Siklósi és Kano. 25:25-nél járt le a vívóidő – jöhetett az aranytus. A többit már tudjuk.
6. nap: Azért az i-re nem került fel a pont
Mi jöhet még? Magyar szempontból az olimpia vívóversenyeinek zárószáma a női kardcsapat volt. Érmek tekintetében már összejött az 1-1-1, ráadásul két csapatsikerrel, ami mindig jobban jelzi egy-egy nemzet erejét a sportágon belül. De még hátra volt az a női kardcsapat, amelyben kétszeres világbajnokként érkezett a Battai Sugár, Márton Anna, Pusztai Liza, Szűcs Luca összeállítású válogatott.
Hatodik hely lett a vége. Hogy a két arany volt-e kicsúszott eredmény, vagy a mostani a realitás, megoszlanak a vélemények. Mi hazabeszélünk – két vb első hely nem lehet a véletlen műve. A valós erőviszonyok talán a kettő között rejlenek. A magyar női kardcsapat dobogóra esélyes volt, ezúttal nem jött össze a siker. Igazából egyetlen fordulópontja volt a Magyarország-Japán negyeddöntőnek. Amikor 20:16-os előnyről Pusztai Liza 9:0-ra kikapott a japánok, papíron harmadik emberétől, Fukusimától. Innen már nem sikerült fordítani, a vége 37:45 lett. Ezt követte egy győzelem Olaszország, majd egy vereség Egyesült Államok ellen, így lett végül hatodik a csapat.
A vívás ilyen, és aki mindezért bántja Lizát, az sosem lépett pástra életében. A történtek felelősségét, persze, vállalni kell az érintetteknek. De ugyanez a Liza volt az előző két vb-n a bravúros befejező embere a válogatottnak, nélküle nem lehetett volna egyszer sem világbajnok ez a csapat, nemhogy kétszer!
Így ért tehát véget a magyar vívás fordulatos álomhete a Grand Palais-ban, a párizsi olimpián. Zárjuk is ezt a részt úgy: tettek azért “szívességet” az ifjú hölgyek a magyar vívósportnak. 2028-ban, Los Angeles-ben ugyanis ezt a mostani szereplést sem lesz könnyű túlszárnyalni. Három érem, minden színből, megannyi helyezés, a 15 tagú magyar vívódelegáció 14 versenyzője 1-8. helyezéssel tért haza. Úgyhogy, Párizs megér egy misét.
