Elsőként Muhari Eszter remek női párbajtőr egyéni bronzérméről szóló írást adjuk közre, melyben az ő sikerének útját kísérjük végig, saját kommentárjaival.
Muhari Eszter különleges nyitánya
Azt nagyon sokan tudják, hogy Muhari Eszti nyerte a magyar olimpiai küldöttség első érmét a párizsi olimpián. Az első versenynapon, női párbajtőr egyéniben egy bronzot. Azt már kevesebben hallották, hogy mindezt 21 évesen tette (azóta, szeptemberben már 22 lett), legyőzött egy egyéni világbajnokot, és egyetlen tussal nyert a bronzéremért. Azt pedig még kevesebben, hogy egészen kivételes módon jutott el egyáltalán az ötkarikás játékokra. Muhari Eszter különleges története.
Valamikor január elején a következőképpen festett a magyar női párbajtőr-válogatott olimpiai kvalifikációjának az esélye: csapatban egészen minimális sansz volt a kvótaszerzésre. Ha ez nem jön össze (nem jött), akkor egyetlen kvótánk lehet egyéniben, amelynek toronymagas várományosa volt az akkor világranglista harmadikja, Kun Anna. Muhari Eszter ezekben a hetekben fejezte be első szemeszterét a második évében a nagyhírű amerikai egyetemen, a Notre Dame-en. Francia edzővel, profi körülmények között, erős partnerekkel tréningezhetett odakint, mégis úgy döntött – fontosabb az utolsó olimpiai szalmaszál, hazaköltözött.
“Persze, tudtam, hogy nagyon kicsi az esély. Csapatban nyerni kellett volna az utolsó két Világkupát a kijutáshoz, és gyakorlatilag egyéniben ugyanígy nézett ki a helyzetem: Annát csak hatalmas bravúrral előzhettem volna meg. Mégis, valahogy úgy gondolkoztam, vár itthon az edzőm, László István, Amerikába pedig bármikor visszajöhetek tanulni, olimpiát viszont négyévente rendeznek. Úgy döntöttem: hazautazok, és belevágok a felkészülésbe. Ekkor még fogalmam sem volt Anna doppingholléti ügyéről…” – kezdte az emlékezést Eszter.

A Tatabánya 21 éves vívója ezek után harmadik lett a januári, barcelonai Vk-n, ami nagyon szép eredmény – nem is ért el addig ennél jobbat pályája során. Viszont ezzel dőlt el végleg, hogy nem előzheti meg Annát a világranglistán, tehát gyakorlatilag elvesztette az esélyét az olimpiai indulásra. Ezen az estén lépett hozzá az edzője, és közölte vele: “Kint leszel Párizsban.” Somfai Péter válogatott edző és László István ekkor már tudott Anna esetéről, és reálisan nézve bizonyos volt: ezt a meccsét nem nyerheti meg a WADA ellen a remek magyar párbajtőröző. Eszti viszont addigra már olyan helyre került a világranglistán, hogy ő “örökölte” Kun kvótáját. “Sokkolt az eset, nem akartam elhinni. Felfoghatatlan volt, ráadásul nagyon sajnáltam Annát. Ugyanakkor ez mindent megváltoztatott.”
Igen ám, csakhogy a furcsa doppingsztori akkor még abszolút a színfalak mögött zajlott. Érthetően senki sem akarta a hivatalos jogi döntés előtt nyilvánosságra hozni az esetet, a bíróság malmai pedig lassan őröltek. A végleges eltiltása Kun Annának valamikor májusra esett, addig a percig a kétségek jutottak Esztinek – márpedig egy sportoló számára ennél nincs is rosszabb.
“Nagyon rossz volt számomra ez a köztes időszak. Legbelül tudtam, hogy nem születhet más döntés, de amíg nem lett valid, addig egyfolytában ezen őrlődtem. Nem is ment a vívás, kétszer egymás után estem ki a hatvannégy között Világkupákon, amire azért mostanság nemigen akadt példa. Aztán egyik este megcsörrent a telefonom, édesapám hívott, hogy véglegesítették a kvótámat. Akkor átszakadt bennem valami, és a felkészülés már nagyszerűen sikerült. Ezúton is köszönöm a lányoknak, akik segítettek az olimpia előtt. Mindenki utál úgy vívni a nyár közepén, hogy közben nem készül semmire, csak engem támogat. Mégis ott voltak, és nagyon sokat köszönhetek nekik.”

Egészen röviden összefoglalva, ilyen drámai körülmények után jutott el Párizsba a 21 éves tehetség – és természetesen ez a történet magyar részről kétoldalú volt, hiszen Kun Anna esete több, mint szomorú és tanulságos.
De ugorjunk az ez esetben talán érthetően hosszabb bevezetés után Párizsba, az olimpia nyitónapjára, a Grand Palais-ba, a vívás impozáns helyszínére. Ahol magyar részről mindenki várta az első versenynapot. Na, nem Eszti miatt. Ekkor lépett ugyanis pástra Szilágyi Áron, aki, ugye, harcba szállt a sorozatban negyedik egyéni olimpiai aranyérméért, ami a sportágon belül még soha, senkinek sem sikerült. Tudjuk, neki sem, legalábbis egyelőre. A férfiaknál a vártnál jóval korábban véget ért a nap. Szatmári Andrist egyértelműen a bírók állították meg a hazai pást előnyeit élvező francia Apithy ellen, és Gémesi Csanád vesztes meccsének döntő, utolsó tusa sem volt egyértelmű, sőt. Áronnak pedig ezen a napon nagyon nem ment. Eszter viszont, eleinte a kardozók árnyékában elindult a napos oldalra az éremig vezető útján. A kezdet nagyon sima volt, pedig kicsit aggódtunk. A kínai női párbajtőrözők mindig nagyon veszélyesek, de Tang Jun-jao nem jelentett gondot, a magyar végig vezetve, 15:10-zel nyitotta a napot. A legjobb nyolcért viszont egy igazi klasszis, a két évvel ezelőtti egyéni világbajnok, a koreai Szong Szera következett.
“Valahogy úgy álltam az egész versenynaphoz, hogy megpróbáltam mindent kikapcsolni, ami körülöttem történik. Semmi sem érdekelt, csak magammal foglalkoztam. A szüleim megkértek, hogy szerezzek nekik jegyet, ezt is lepasszoltam Leslie-nek (László István, az edző beceneve – a szerk.), teljesen bezárkóztam. Igazából azt sem akartam tudni, hogy Szonggal vívok a nyolcért, de végül ezt előző este megbeszéltük az edzőmmel. Jártam személyiség elemző foglalkozásra, ahol azt is tanultam, hogy tovább kell tudnom koncentrálni az ellenfeleimnél, ez a győzelem egyik kulcsa a páston. Tudtuk, hogy nagyon egyszerűen kell vívnom, de végig rendkívül koncentráltan. Tökéletesen bevált a taktika. A hajrára kicsit el is borult a koreai agya, 15:6 lett az asszó, és akkor azért már felsejlett, hogy közel az érem…” – mesélte Muhari Eszter.
Elmesélte azt is, hogy addigra már kiesett Szilágyi Áron, a call room-ból látta, hogy mindenki a kardozók körül sündörög, aminek örült, hogy továbbra is rajtuk a fókusz. Mi több, eszébe jutott egy régi sztori pályafutása legelejéről. Még 2013-ban, egy utánpótlás tudáspróbán csinált Áronnal egy közös fotót, és visszaemlékezett arra, hogy akkoriban ez mennyit jelentett neki. Most pedig éppen nyolc közé jutott az olimpián… A negyeddöntőben újabb kínai következett, Ju Szi-han. Némi meglepetésre, mivel mindenki a hazai sztárt, a világranglista-kettes Candassamyt várta oda, de az ázsiai legyőzte őt. Nem bántuk. Mi sem, Eszti sem. Sorozatban ő volt a harmadik ázsiai ellenfél, és a követendő taktika különösebben nem változott a korábbiakhoz képest. Ez az asszó is 15:10 lett, úgy jutott négy közé a magyar, hogy megszorítani sem tudták. Viszont az esti programban már mindenki rá figyelt…

Csakhogy szemben a vívás valamennyi egyéb versenyével – hasonlóan a teniszhez és az asztaliteniszhez – a négy közé jutás az olimpián még nem jelent érmet. Vívni kell a harmadik helyért is. Itt, és csak itt. Márpedig, hogy mekkora a különbség egy olimpiai érem és egy negyedik hely között, azt senkinek nem kell magyarázni. Példának okáért: mennyien emlékeznek Márton Anna tokiói negyedik helyére? Azt viszont sokkal többen tudják, hogy ugyanott a kardcsapat bronzérmet szerzett. Ráadásul a négyes döntő előtt órákig szünetelt a verseny, igazán ekkor jutott idő arra, hogy belegondoljon abba a fiatal magyar, hogy mekkora a tétje a következő két asszójának.
“Úgy álltam hozzá, hogy mindhárom négy közé jutott ellenfelemet vertem már meg. Hittem abban, hogy nem kapok, nem kaphatok ki kétszer egymás után. Aztán az elődöntőben a francia Mallot nagyon jól vívott, remek napot fogott ki, nem sok esélyt hagyott nekem. Érdekes, eztán, a bronzmeccsem előtt jött elő az érzés: most már olyan közel vagyok az éremhez, nem szabad kiengedi a kezemből. Meg is látszott mindez a vívásomon. Kicsit már nyomott a teher, némi túlzással többet hibáztam, mint addig egész nap. Nem voltam elég bátor és összeszedett, de szerencsére az ellenfelem, az észt Nelli Differt sem volt az…”
Kívülről, persze, mi csak azt láttuk, hogy egy rendkívül izgalmas és fordulatos asszóban Eszter végül 15:14-re nyert, és ezzel megszerezte az olimpiai küldöttség első érmét, egy nagyszerűen csillogó bronzot. Igaz, sokáig nem csillogott a medál, mivel az olimpiai bronzérmek egész egyszerűen elkoptak, a NOB üzent is, hogy mindenki küldje vissza nyugodtan, kicserélik másikra, “tartósan csillogóra”.

“Próbáltam egész nap fel sem pillantani a lelátóra, tényleg csak arra figyeltem, hogy tegyem a dolgomat, és zárjam el teljesen a külvilágot. Amikor az eredményhirdetésnél a dobogóra léptem, akkor néztem körül, és vettem észre, mennyien vannak. Utána kapcsoltam be a telefonomat, és láttam a rengeteg üzenetet, kezdtem szépen, lassan felfogni, mi is történt velem. Az elsők között gratulált Dömölky Lidi néni, az nagyol jólesett. A protokoll után pedig végre találkoztam a szüleimmel is, akkor már őszintén boldog voltam. Kegyelemként éltem meg akkor ezt az egészet. Annyi lelki szenvedés után, amin végigmentem, bebizonyítottam, hogy erős vagyok, és nem maradtam benne a hullámvölgyben.”
A sztori további része már ismert, Eszti az olimpia első napján be is fejezte a versenyét, annyi nehéz hónap után élvezhette a következő napokat, egy ideig még Párizsban, aztán itthon. Igaz, augusztus közepén máris újra csomagolt. Nem nyaralni indult. Vissza Amerikába, kezdődött a következő félév az egyetemen. Programozás, matek, üzleti gondolkozás, és mint mondta, senki sem fog azzal foglalkozni, hogy ő néhány héttel korábban olimpiai bronzérmet nyert. Na jó, azért ott is szeretettel és egy hatalmas tortával fogadták, elvégre mellette egyetlen olimpiai érmese volt a Notre Dame-nek, egy amerikai úszó.
Mi azért még hosszasan foglalkozunk Muhari Eszter bravúrjával – Tatabányán egyébként felkerült a neve arra a márványtáblára, melyen többek között Földi Imre is szerepel -, és a jövőjével is. Egy több mint tehetséges, 22 esztendős, céltudatos, okos és technikás, olimpiai bronzérmes női párbajtőrözőnk van, akinek bőven akad még pályafutása során ideje arra, hogy kövesse az aranyos elődök, Nagy Tímea és Szász Emese példáját. Elvégre ilyen fiatalon még ők sem voltak ehhez hasonló magasságokban. Úgyhogy jöhet 2028, Los Angeles, ahol félig-meddig hazai lesz a pálya.
Arról nem is beszélve, hogy Eszti levonta a következtetést abból, hogy elkopott az a bizonyos bronzérme. Azt mondta, Los Angelesben aranyat, vagy legalábbis ezüstöt kell nyernie, elvégre ebben az esetben most sem kellett volna vesződnie a “visszaváltással”. Tehát, már csak ezért is…

