- Duplázni szinte lehetetlen ebben a hihetetlenül erős és kiegyensúlyozott mezőnyben. Azért nyilván megpróbálod, nem? – tettük fel a költői kérdést Szatmári Andrásnak, az MTK 32 éves kardozójának, aki egyéniben vb-aranyat (2017) és ezüstöt (2019) nyert, csapatban olimpiai ezüst- és bronzérmes, világbajnok.
- Persze, nem is kérdés, hogy megpróbálom, de ez nehéz, nagyon nehéz. A középmezőny brutálisan erős és széles lett. Mostanra kardban is közel háromszáz induló lett, csoportkört kell vívnom, és öt tusban bármi lehet, nagyon kell koncentrálni már az elején. Éppen nézegettem, hogy tavaly roppant erős ágon mentem végig, legyőztem többek között Elsissyt, Patrice-t és Curatolit. Ők állnak jelenleg a világranglista második, negyedik és ötödik helyén. De éppen az a lényeg, hogy a selejtezősök is odaérhetnek, lassan több lesz kardban az úgynevezett meglepetés, mint párbajtőrben. A bíráskodás is hozzátesz ehhez, preferálják a középen történő rohanást, a technikai tudás egyre inkább a háttérbe szorul.
- A világ- és Európa-bajnokságokon számos sikerélményed akad, de az olimpiák egyéni versenyei eddig nagyon nem jöttek össze…
- Ebbe sokáig nem is gondoltam bele, de sajnos, igaz. Persze, hogy van bennem hiányérzet. Rióba nem jutottam ki, az is rossz volt, de a másik két, első körös kiesésem ugyancsak mélyen bennem van. Ugyanakkor ki tudom azt mondani, hogy büszke vagyok arra, amit eddig elértem, egyéniben és csapatban egyaránt.
- Párizsban sokak szerint komoly bírói tévedések sújtottak a francia Apithy ellen. Ezen is túltetted magad?
– Az olimpián valahogy nem is különösebben foglalkoztam ezzel. Sorra jöttek az események, előtte bokacsonttörésem, volt, örültem, hogy ott vagyok. Amikor kialudt a láng, akkor döbbentem rá, hogy egyáltalán nem tiszta körülmények között kaptam ki. Nem akartam korábban a bírókra fogni, mert én sem voltam topon azon a meccsen. De roppant dühítő, hogy négyévente van olimpia, és ekkora a felelőssége a bírónak. Négy év munkáját tudja szétrombolni. Dietetikussal, pszichológussal, gyógytornásszal, kondiedzővel, rengeteg munkával együtt… Ezért is kell nagyra értékelni az ezt követő csapatezüstöt.
- Na és az edzőt se hagyjuk ki! Milyen a kapcsolatod a mestereddel, Gárdos Gáborral?
- Válasszuk ezt a kérdést ketté, és kezdjük a szakmával. Nála módszertanilag a legprecízebbnek kell lenni, technikailag felsőfokon történő kivitelezéssel kell végrehajtani a feladatokat. Hiszek abban hogy ez sokat számít, Pézsa Tibor rendszere működik, gondolatai a mai napig segítenek. A kéz és a hegy előnyt jelent, persze, egyre inkább hozzá kell tenni a dinamikát, az erőt és a lábmunkát. Az évek során Charlie-val a kapcsolatunk is egyre közelibbé vált. Azt mondanám, hogy baráti a viszonyunk, ugyanakkor részemről a tisztelet természetesen megvan.
- Arról is közösen döntöttetek, hogy az olimpia után négy hónapos szünetet tartasz?
- Mentálisan és fizikálisan is szükségem volt a pihenésre. Tizenhárom éve nem volt ilyen az életemben. Ez kellett ahhoz, hogy legyen erőm és kitartásom a következő három és fél évre. Az újabb motivációt is meg kellett találnom. Komplex és összetett a vívók élete, és ezt jól kell tudni kezelni. Hiába utazunk sokat, mindig ugyanoda megyünk, mindig ugyanazokkal találkozunk, és ebbe nagyon bele lehet fásulni. Természetesen egyeztettem erről az edzőmmel, és abban állapodtunk meg, hogy neki is jót fog tenni ez a négy hónapos szünet…
- És milyen a visszatérés?
- Az összeszokás fázisa zajlik, versenyzőkkel és edzőkkel egyaránt. Ugyanakkor tényleg mindenki igyekszik, és egyre jobban megy a dolog. Nagyon fontos, hogy nem szabad nagyobb elvárást támasztani magunkkal szemben. Úgy érzem, hogy jelenleg, reálisan nem vagyunk a top négyben, minden eredményt meg kell becsülni. A közvélemény megszokta az érmeket a kardcsapattól de most más időszak jön, újjáépítés kezdődik.
- Újjáépítés? Hiszen az is előfordulhat, hogy a világbajnokságon ugyanabban az összetételben szerepeltek, mint Párizsban…
- Ezt azért még messze nem lehet kijelenteni. De ha így is lesz, akkor is egészen más a szituáció, mint korábban. Szilágyi Áron visszatérése nagy kérdés. A fájdalmat meg kell szoknia, és ez nem egyszerű feladat. Nekem például jó, hogy megműtötték a térdemet, de azóta is minden nap fáj… Rossz üzenete ez az élsportnak, de meg kell szokni. Szépen fogalmazva: a testnek messze nem a legkellemesebb mozgás a vívás. Ugyanakkor, ha valaki képes magas szinten visszatérni az ilyen helyzetből, akkor az Áron. Nem szabad messiásként várnunk rá, nélküle is tenni kell a saját dogunkat. Ha visszatér, az nagyszerű lesz. De akkor is egészen más lesz a szituáció, mint egy évvel korábban. Nincs már olyan, hogy kötelező Európa-bajnokságot nyerni, a világbajnokságon meg majd lesz valami a döntőben Korea ellen. Persze, mindent megteszünk ezért, de változott a helyzet, ezt tudomásul kell venni.
- Sokat beszélnek ugyanakkor férfi kardban fiatalításról, új arcokról is. Hogy látod az utánpótlás helyzetét?
- Tény az, hogy valahol el kell kezdeni a fiatalítást. Más kérdés, hogy olyan eredménykényszer uralkodik férfi kardban, amely mellett nagyon nehéz a beugrás. A fiatalok is azt érzik, hogy nyerniük kell, ha beszállnak, különben azonnal jön a kritika. Pedig sokat számít néha az is, ha a harmadik helyen valaki nullába lehozza a meccset. Az a nagy ritkaság, ahogy Rabb Kiki beugrott a tavalyi Ebén. Ilyen berobbanás egyáltalán nem gyakori, a lehetőséget többször is meg kell adni annak, aki megérdemli. Nehéz és összetett kérdés ez, a fontos, hogy tartsanak ki és higgyenek az egészben a fiatalok, mert ez az alap.
- Említetted, hogy három és fél évben gondolkozol. Ez azt jelenti, hogy Los Angeles-ig tervezed a pályafutásod?
- Ezt sem lehet így kijelenteni. Persze, szeretnék még olimpián vívni, de ez nagyon sok összetevős. Arról nem is beszélve, hogy először kvalifikálni kell magunkat… Megpróbálom, annyi biztos, az pedig, hogy mi lesz utána, pláne nem tervezhető egyelőre. Akkor leszek harmincöt éves, és Gémesi Csanád, Decsi Tomi, vagy Aldo Montano példája mutatja, hogy lehet idősebb korban is magas szinten vívni, de ezzel egyelőre tényleg nem foglalkozom.
- Viszont egyre aktívabb vagy más területeken, tagja lettél például a MOB sportolói bizottságának.
- Igen, és ennek nagyon örülök, úgy látom, jól működik, a vívószövetségben is szükség lenne hasonlóra. Komoly lehetőség ez arra is, hogy tovább tudatosodjon bennem, van élet a páston kívül. Nem akarok olyan vívó lenni, akinek csak ez számít. Viszont amíg úgy érzem, hogy van bennem motiváció, addig maradok!
