2013, az emlékezetes (3. rész)

 

 

És akkor végre elkezdődik. A két selejtezőnap forgataga után a női tőrözők és a férfi kardozók 64-es táblájával kezdetét veszi a világbajnokság érdemi része. Mindjárt a karddal, és mindjárt Szilágyi Áronnal. A varjak persze megint kárognak, “Túl nagy a felhajtás Áron körül”, “Ilyen teher alatt nem lehet vívni”, meg hasonló okosságok. Mindenesetre megkérdezzük Áront a selejtezők során, hogy milyen érzés úgy sétálnia a teremben, hogy akármerre néz, önmagát látja a platákokon, a falakon, mindenfelé Áronok néznek rá. Rá jellemző lakonikus válasz érkezik egy félmosoly kíséretében: “Érdekes.” Igazán érdekes persze az, ahogy vív. Úgy jut el a negyeddöntőig, hogy nemigen volt szoros asszója, pedig többek között az athéni olimpiai bajnok olasz Montanóval került szembe. És mielőtt továbbmegyünk: Gémesi Csanád és Szatmári András csodás vívással jut negyeddöntőbe. Három magyar a legjobb nyolc között, ki emlékszik már rá, mikor is volt ilyen legutóbb?! E sorok írójának az 1975-ös pesti vb jut az eszébe, amikor a telt házas, ma már “öreg” Sportcsarnokban jeleskedtek dicső nagyjaink. Aztán Áron és Csanád egymással vív, Andris pedig egyetlen fránya tussal, 14:13-ról kap ki Kovaljevtől. 

 

 

Este jön a megnyitó. És láss csodát, csurig telik a SYMA Csarnok. Délutánra minden jegy elkel, kicsinek bizonyul a hatalmas terem, ötezren szoronganak a lelátókon, és teremtenek olyan hangulatot, amelyet vívóversenyen évtizedenként ha látunk. De az sem biztos. Áron Kovaljevvel vív. Mit vív, csatázik. Szebbnél szebb tusok itt is, ott is, 14:14 után megint nem mi örülünk. Mégis kijelenthető: egy csodálatos nap csodálatos bronzérmének örültünk. 

 

 

Az egyénikben még egy bronz jut nekünk, Szász Emese révén. Az övé egy külön sztori. London csalódása után versenyről versenyre egyre stabilabb, egyre magabiztosabb. Itt is úgy jut az esti döntőbe, hogy megszúrni is alig tudják. A négy között aztán egy totál ismeretlen észt, Beljajeva következik. Megint telt ház, mindenki biztos a sikerben, óvatosságra csak az int bennünket, hogy az észt a negyeddöntőben a világranglistát vezető román Branzát győzte le. 

Aztán meg Emesét. Természetesen 15:14-re. Azok a fránya egy tusok… Beljajeva később a vb szenzációját szerezve aranyérmes lesz, Emese pedig harmadik – az Eb után a másik világversenyen is érmet szeret, bravúr a javából!

És akkor a csapatversenyek. Kár tagadni, egy fegyvernemet leszámítva (ugye, nem nehéz kitalálni melyiket…?) csalódást okoznak. A zágrábi Eb tükrében pláne. Négy fegyvernemben nyolc közé sem jutunk, a kardozók hetedikek lesznek. 2012-ben persze ennél is gyatrábbak voltunk, de idén eddig nem ehhez szoktunk hozzá. 

Mi is történt valójában? 

Itt egy kicsit szubjektívabb rész következik, mert e sorok írója igenis hiszi, hogy az elhallgatással, a szőnyeg alá söpréssel semmire sem megyünk, úgyhogy belevágunk. Nem hiszek a “megremegett a kéz” elméletben, legalábbis nem általánosságban. Fegyvernemenként más és más ok vezetett ahhoz, hogy nem sikerülnek a csapatversenyek. Nézzük!

Férfi kard, a legfájóbb, a legkényesebb. Az Iliász Nikolász körüli hercehurca nyilvánvalóan nagyon rosszat tesz a csapatnak, még ha igyekszünk nem is beszélni róla. A franciákat nagy csatában még legyűrjük, de a románoktól 45:44-re kikapunk – megint egy tussal… Úgy, hogy Áron már 44:40-re vezetett. Na de aki őt bántani meri, az álljon a sarokba! Azt az asszóját 39:40-nél kezdte, a vesztes csapatmeccset +9-es különbséggel zárja! Sajnos, ezen a meccsen nem akad társa, és azt is mondjuk ki, hogy a szenzációs formában lévő Szatmári Andrásnak talán helye lett volna a csapatban. Nem feltétlenül az Iliász-ügy miatt, hanem mert a tartalék Gaál Csaba sérült volt. Hatalmas lehetőséget szalasztunk el, az elődöntőben Fehéroroszország jött volna, a döntőben pedig csurig telt ház előtt előtt a magyar-orosz álomdöntő. Kár érte. 

Női tőr: másik történet. Igazából a zágrábi Eb bronz volt a bravúr, és a mostani kiesés nem olyan nagy meglepetés. A lengyelek ellen nagyjából egál sansszal állunk fel a nyolcaddöntőben, talán a hazai pást, meg az elmúlt néhány hónap eredményei szólnak mellettünk. Akadnak, akik azt mondják, hibázott a kapitány az összeállításban. Ugyan már! A Mohamed, Knapek, Varga Gabi trió vívta végig a sikeres Eb-t, természetesen ők kezdenek ezúttal is, és semmi ok nincs a cserére. Hét asszón át fej-fej mellett haladnak a csapatok, nem akadnak kiugró teljesítmények sem pozitív, sem negatív irányban, a vége Edinának és Gabinak nem sikerül. Ez van, most már aztán tényleg jöhet a fiatalítás, már csak azért is, mert Aida kisbabát vár…

Női párbajtőr: megint csak másik sztori. Az erős észtekkel kerülünk szembe a 8 közé jutásért, köszönhetően annak, hogy még mindig viseljük az előző, szörnyűséges szezonnak köszönhető rangsorolást. A taktika egyértelműnek tűnik: Révész Juliék “tartják az ikszet”, Emese meg majd hozza az asszóit és nyerünk. Csakhogy az “ellentaktika” is egyszerű: Emese ellen kell bekkelni, a többieket meg egy-két tussal legyőzni. Sajnos, az észtek számítása jön be, fokozatosan növelik az előnyüket, Emese sem képes a csodára, és behúzzák a meccset. Megint csak kár érte, hiszen a vb-ig nagyszerű szezont zárt a csapat. Majd Kazanyban, a végcél pedig Rio!

Női kard: na itt hajlunk arra, hogy megremegett a kéz. Merthogy az azerieket meg kellett volna verni a nyolcaddöntőben. A két alapember, Benkó Réka – aki, sajnos, a vb után visszavonult – és Márton Anna ezúttal nem tudja húzni a csapatot és az egész éves tapasztalat után ennek nem is lehet más az eredménye, mint a vereség. A fegyvernem helyzete tulajdonképpen könnyű, éppen azért mert nehéz. Nagy merítés ugyanis nincs, teljesen egyértelmű, hogy a Márton Annára épített fiatal együttesnek kell megpróbálnia a kijutást a riói olimpiára. A küldetés korántsem lehetetlen. 

Férfi tőr: itt viszont csodaszámba ment volna a nyolc közé jutás. Ez nem is jön össze, ugyanakkor a folytatásban előkelőbb helyen is zárhatna a csapat, különösen a Japán elleni vereség a fájó, ahol sajnos az egyik fiú totál betlijét nem lehet ellensúlyozni, már csak azért sem, mert végigvívhatja mindhárom asszóját…

Nos, hát ezen is túlvagyunk, érzékenységre hajlamos sportágunk biztosítéka reméljük nem ég ki a fenti sorok olvasatán, de a 2013-as, teljesen jogos hozsannázások mellé ennyi kritika bele kell hogy férjen, ha már így alakult az év legfontosabb versenye öt csapatunk számára.

 

 

Mielőtt az aranyos befejezésről beszélnénk, essék szó a kerekes székesek vb-jéről is. Osváth Richárd nagyszerű ezüstérmet nyer tőrben, az aranyéremért többezer ember előtt vívhat a SYMA Csarnok emelt pástján, felejthetetlen emléket szerezve ezzel. Két női csapatunk bronzérmet szerez, ami szintén remek teljesítmény. A vb-n méltóképpen köszöntjük Szekeres Pált, olimpiai bronzérmesünk és paralimpiai bajnokunk visszavonult a versenyzéstől. Az integrált világbajnokság jól sikerül, egyetlen apró megjegyzés, ami leginkább a FIE-nek szól: nem szerencsés, hogy az épek versenyének első döntős napja, azaz a szerzvezésileg legnehezebb időszak essen egybe a kerekes székesek versenyének első napjával. Sokkal értelmesebb lenne az a megoldás, hogy a jóval egyszerűbb rendezést, és kevesebb pástot igénylő csapatversenyek napjain legyenek a kerekes székes viadalok, így még több figyelem és törődés juthat az ezt teljes mértékben megérdemlő szakágra!

Na de akkor végre jöjjön a férfi párbajtőrcsapat!!!

Hogy miként is nyernek aranyat a fiúk? Mondhatnánk, simán: elvégre 45:31, 45:31, 43:39, 45:41 és 42:38. Sima, ugye?

Akkor miért is rágtuk le a körmünket, és miért emlékszünk úgy vissza arra a napra, hogy idegtépő, idegörlő és eszméletlenül izgalmas volt?

Mert az volt.

Először is azért, mert mindenki tisztában van vele, hogy az addig nyert két bronzérem kevés. A világbajnokság sikeres mivolta a férfi párbajtőrcsapat kezében. 

Tudja ezt a négy fiú is, de nekik nem ez jár a fejükben. Hanem a saját dolguk. Az, hogy évek óta ott vannak a nagy siker kapujában, de a dobogó legfelső fokára még nem sikerült fellépniük. Mikor, ha most nem!? És ha nem így gondolkoztak volna, akkor nem lettek volna világbajnokok!

Annyira egységesek, annyira csapatként működnek – köszönhetően az Udvarhelyi Gábor, Dancsházy-Nagy Tamás mesterpárosnak is -, hogy még visszatekintve is nehéz kiemelni egy-egy mozzanatot a csodálatos napból. Na de azért próbáljuk meg, személyekre lebontva!

Boczkó Gábor: három epizód. Az utolsóra persze mindenki emlékszik. Az utolsó asszóra, az utolsó tusokra, arra a fantasztikus fotóra, ami természetesen honlapunk tetején található, no meg itt is. Befejezi. Ez a dolga, ennek tudatában versenyzi végig a napot. Profi. 

 

 

Két másik mozzanat, ami talán még többet mondó. Az egyik a Venezuela elleni negyeddöntő utolsó asszója. Az ellenfél az a Limardo, aki egyéniben második lett, a világranglistát vezeti, és a pesti negyeddöntőben bizony leiskolázta Boczekot. Tíz másodperc van hátra az asszóból, amikor 40:39 az állás. Milyen kevésen is múlik egy aranyérem… Csakhogy ilyenkor mindezt nincs idő végiggondolni, szerencsére. Szúrni kell, találni. Boczek szúr és talál. A fent említett, Limardo-féle aggodalom meg mehet a kukába. 

A másik momentum az elődöntőben a lengyelek elleni combsérülése. Igazából jókor jön. Különösebben nem megy neki abban a pillanatban a vívás. Az viszont úgy istenigazából meg sem fordul a fejében, hogy lecserélteti magát és nem lép pástra. Akár akkor, a sérülését követő utolsó csörtében, akár a döntőben. Amikor már ismét nagyszerűen vív. Ő már csak ilyen. Valaminek történnie kell körülötte ahhoz, hogy extra energiákat tudjon mozgósítani. Így lesz ez a vívósport talán egyedüli örömteli sérülése.

Imre Géza. Azt mondja a vébén a döntő előtt, hogy hulla fáradt, igazából Boczek és a maga számára azt látja ideális megoldásnak, ha kapnának egy másik lábat. Elvégre 39 éves. A döntőben az ukránok is úgy gondolják a mérkőzés vége felé, hogy az Öreg ellen jön el az idejük. A hetedik csörte előtt egyetlen tussal vezet Magyarország, és Géza ekkor lép pástra. Addig alig esik tus, 16:15 az eredmény. Az ukrán front beindul. Csakhogy falba ütközik. Imre Géza megszokott, technikás, fifikás stílusával sorra veri vissza a rohamokat, és az utolsó két csörte előtt már öt tusos előnnyel adta át a váltóbotot. Nem túlzás állítani, a nap egyik legfontosabb asszóját hozza látszólag játszi könnyedséggel. Ennyit a fáradtságról, meg a másik lábról.

 

 

Rédli András. Képzeljünk el egy olyan fiatalembert, aki duzzad a tettvágytól. Aki bizonyítani akar magának, másnak, mindenkinek, a világnak. Aki élete egyik legjobb szezonját produkálja egyéniben egy jó Vk-idénnyel, egy Eb-döntővel és egy olyan vb-vel, ahol éppen “földije”, Boczkó Gábor győzi le a nyolcaddöntőben. Aki agilis, akinek a győzelem az élete, aki szeret a középpontban lenni, szerepelni. Andris ilyen. 

És ennek a fiatalembernek többnyire az a szerepe ebben a világklasszis csapatban, hogy tartsa az eredményt, hogy ne csináljon semmi különlegeset. Hogy tegyen úgy a páston, ami merőben különbözik az egyéniségétől. 

És képzeljék el: ő tökéletesen elvégzi ezt a feladatát. Mert pontosan tudja, hogy ez kell a sikerhez, ami számára is a legfontosabb. Ha éppen az a lényeges, akkor egy-két tust hozzátesz, ezt is megoldja, de többnyire bekkel. Döbbenetes bravúr ám ez. A közös cél, a csapatsiker érdekében saját egóját teszi félre, és így alakítja egységes egésszé a világbajnokságon ezt a csodálatos hármast. Le a kalappal.

 

 

Szényi Péter. Aki úgy gondolja, hogy kapott egy aranyat ajándékba, az hatalmasat téved. Először is azért, mert ebbe a csapatba be kellett kerülni, és ezt Péter megtette, kiérdemelte. Másodszor pedig azért, mert ő is azt cselekszi, ami ezen a napon kell az aranyéremhez. Nem tartalék, hanem a negyedik ember. És ez nagy különbség. 

Így aztán, egy arany- és két bronzéremmel ér véget számunkra a budapesti világbajnokság. Százhárom nemzet képviselője lépett pástra, 21 ezer fizető néző szurkolt a SYMA-csarnokban, és Ioan Pop, a FIE technikai igazgatója így búcsúzik az eseménytől: “Minden idők egyik legjobb, ha nem a legjobb világbajnokságát rendezte Budapest.”

 

 

 

Egyet azért persze szusszan mindenki, de nagy hiba lenne ülni a nem létező babérokon, gyorsan beindul a vb utáni vívóélet.

Csak címszavakban: felavatják a Vasas Kovács Pál vívótermét. Szekeres Pált választják az IWAS alelnökének. Elkészül a világbajnokság büdzséje, melyből kiderül, hogy az esemény – természetesen az állami támogatásokat is beleértve – nyereséggel zárt.

Az év utolsó világversenyén, a várnai veterán világbajnokságon is jut minden éremből, az aranyat a férfi tőrcsapat szállítja, soraiban többek között a két nyerő Jenővel, Kamutival és Pappal. Beindul a kadetok és a juniorok nemzetközi versenyszezonja, és a mieink szállítják az érmeket, közte az aranyakat is. Imre Géza bejelenti, hogy Rióig folytatja a vívást, mi meg fellélegzünk. Szentpéterváron megrendezik a World Combat Games-t, ahol Szász Emese felteszi tavalyi nagyszerű szereplésére a koronát, megnyeri a versenyt. Szőcs Bertalanról nevezik el az MTK felújított vívótermét, ha valaki, akkor a nagyszerű Mester megérdemli. 

Néhány szó a legkisebbekről: virágzik a gyermek körverseny, mely valamennyi fegyvernemben, országos szinten zajlik. A sorozat ékköve a párbajtőr Olimpici sorozat, melynek legutóbbi két állomásán, Derecskén, illetve Szolnokon 413, majd 485 fiatal vívó lép pástra! Ezzel párhuzamosan ezeken a színhelyeken edzőtovábbképzéseket is rendeznek.

A végére megint sportdiplomáciai sikerek: a 2014/15-től alapvetően megreformált versenyrendszerben Magyarország kiemelt szerepet kap. Miközben az európai versenyek száma jelentősen csökken, mi valamennyi felnőtt és junior Világkupa-versenyünket továbbra is megrendezhetjük, sőt, női és férfi párbajtőrben Budapest ad otthont az egyetlen európai, pénzdíjas Grand Prix-versenynek. Ugyanakkor szövetségünk elnyeri a 2014-es veterán világbajnokság rendezési jogát – idén is lesz vívó világverseny hazánkban. 

 

 

Az esztendőt a hagyományokhoz híven az országos bajnokságok zárják. A felnőttek mellett a kerekes székesek, a veteránok és a szabadidősök is megmérkőznek. 

A felnőtt ob-n némileg szakítunk az említett hagyományokkal. Bevezetjük a Magyar Vívás Napját, melyen egy napon, egy helyen lép pástra a hat fegyvernem legjobb 32-32, azaz Magyarország 192 legjobb vívója! Ez ám a szám! Ugyanezen az estén köszöntjük azokat a vívókat és mestereket, akik az esztendő világversenyein érmet nyernek. Meghívásunkat mindenki elfogadja, a legkisebbektől a legnagyobbakig, megtelik a sportcsarnok egyik fele! Együtt ünnepel a magyar vívás, és van mit. 

Az év világversenyein Magyarország 11 arany-, 10 ezüst- és 17 bronzérmet nyert! 

Mi tagadás, ezt nem lesz egyszerű felülmúlni. 

Ugyanakkor mindent meg kell tennünk azért, hogy sikerüljön!