- Hogy van, Mester? – tettük fel a kérdést Pézsa Tibornak. Teljesen feleslegesen, elvégre 90 esztendősen, testben és fejben tökéletesen “egyben van” az 1964-es tokiói olimpia egyéni bajnoka, aki minden udvariasság nélkül letagadhat egy-két évtizedet…
- Köszönöm szépen, vidáman! Látja, azt is megkockáztattam, hogy szombaton lesz a születésnapom, és mi hamarabb beszélgetünk, de azért bízom benne, hogy megélem majd. Három helyszín, Budapest, Kismaros és Hajdúszoboszló között ingázom, már megtehetem, hogy oda utazzak éppen, ahová a munkám, a kedvem, vagy éppen a családom szólít. Az egyik unokám egyébként Amerikában tanul, osztályelső lett, nemrégiben kapott díszoklevelet Trump elnök aláírásával. De remélem, hamarosan vele is találkozhatok.
Pézsa Tibort Csampa Zsolt, a szövetség elnöke köszöntötte 90. születésnapja alkalmából.
- Ugorjunk vagy hetven évet vissza az időben! Ön az utolsók közé tartozik, aki közöttünk van, és vívott a nagy hármassal: Gerevich Aladárral, Kovács Pállal, Kárpáti Rudolffal. Milyenek az emlékei?
- Először is hálás vagyok a sorsnak, hogy akkor bekerülhettem a magyar kardvívóélet elitjébe. Pontosabban ezt is, mint annyi mindent, a mesteremnek, Szűts Jánosnak köszönhetem. 1956 nyarán, az olimpia előtt voltam velük először edzőtáborban. Nem túlzás állítani, rajtam gyakoroltak a nagyok, alaposan elvertek, ha odafigyeltek. Márpedig ők odafigyeltek… Amire emlékszem: hihetetlen szakmai alázattal hajtották végre a munkát. Amellett, hogy természetesen mindhárman kiemelkedő tehetségek voltak, végtelen tudatossággal dolgoztak, és hajtották végre azt, amit az edzőjük kért. Hiszem, hogy a tehetség mellett minden a képzett edzőkön áll vagy bukik. Nekem hatalmas szerencsém az életemben a Szűts Jánossal történő találkozás.
- Mi volt a kulcsa a régi, legendás magyar edzőgenerációnak?
- A jó edzők régebben katonaemberek voltak. Az úgynevezett SPOTI, a Sporttanárképző Intézet nevelte a mestereket, Piller György, Borsody László, Somos Béla, és még sorolhatnám azokat, akik mindent tudtak a szakmáról. Akkoriban a technikai részt egyszerűen kötelező volt százszázalékos precizitással végrehajtani. Igaz történet a következő. Borsody oktatásán egy fiatal edzőjelölt a vezényszóra balkezes vívóállásba állt. “Mit csinál?” – kérdezte tőle a mester. “Tisztelettel jelentem, balkezes vagyok.” – érkezett a válasz. “Volt.” – zárta le a rövid diskurzust Borsody. Elvégre ellentétes kézzel teljesen megváltozik a gyakorlatok síkja, egész másként és mást kell tanítani. Érdekes, hogy végül nekem balkezes lett a legeredményesebb tanítványom, a hatszoros világbajnok Nébald György személyében. De iskolát, alapszinten, csak jobb kézzel szabad adni. Sajnálatos, hogy mára már jó, ha egy-két ember ismeri a Borsody-féle rendszert, és abból az egyik itt ül magával szemben…
Pézsa Tibor – 90 esztendősen…
- Mi hiányzik Ön szerint manapság a magyar kardedzőkből?
– Inkább azt mondanám el, hogy én miben hiszek. Az igazi mester szerintem könyvet még nem írt, mert a lényeget ebben a szakmában nem írni, csak kottázni lehetne. A “mit?” kérdésre könnyű a válasz, a lényeg a “hogyan?”. Még egyszer mondom, nagy szerencsém volt, hogy erre már vívó koromban megtanítottak, és mivel fogékony voltam, igyekeztem ezt a szakmai tudást tovább is adni. Hiszek abban, hogy ez tanulható, tanítható, és abban, hogy továbbra is ez a jövő útja.
– Hat évvel az egyéni olimpiai bajnoki címét követően nyert egyéni világbajnokságot. Egyszer azt olvastam Öntől, hogy többre tartja az ankarai vb-sikerét a tokiói aranynál…
– Ez valóban így van. Amikor 1964-ben megnyertem az olimpiát, Szűts János a következőt mondta nekem: “Nincs semmi baj, egyszer majd megtanulsz vívni is.” Igaza volt, és én úgy éreztem, hat évvel később tanultam meg. Akkor már tudtam, hogy mikor, mit és hogyan fogok csinálni, tudtam, miként kell tökéletesen végrehajtani egy akciót. Tokióban még nem. És ezért emlékszem vissza örömmel arra az 1970-es világbajnokságra.
A két nagyszerű tanítvánnyal, Nébald Rudolffal és Nébald Györggyel.
– Magyarországon nem nagyon, pontosabban nem tudunk mutatni olyan kardedzőt, aki versenyzőként és edzőként is csúcsra jutott. Más fegyvernemben is csak egyet, Kulcsár Győzőt. Márpedig Ön világbajnokokat nevelt, és háromszoros világbajnok magyar kardcsapatnak volt a kapitánya. Mi a titok?
– Ezt nem tudom megítélni, miként alakult így. Az tény, hogy TF-et végeztem, a szakmámnak tekintettem a vívást, és már az edzőtáborokat is más szemmel néztem versenyzőként, mint a többiek. Megint csak a mesteremet említeném. Szűts János óvatosan és helyesen vezetett rá a feladatok végrehajtására. Tudatosan épített fel mindent. Amikor a technikai szintem megfelelő volt, akkor következtek az asszószerű gyakorlatok. Váratlanul kaptam szignálokat, amelyekre azonnal reagálnom kellett. Én is ezt próbáltam továbbadni.
- Ez magyarázat az edzői eredményekre. De arra nem, hogy a Semmelweis utcai Honvédból szakosztályvezetőként miként csinált mintaklubot, és arra sem, hogy miként vezette vissza a magyar kardcsapatot háromszor a világ tetejére…
- A két témát különválasztanám, bár akad azonos elem közte. Véleményem szerint csak klubokban, csak műhelyekben lehet megtanulni a vívást, és a Honvéd annak számított. Megtaláltam kardban és a többi fegyvernemben is azokat a kollégákat, akiknek a vívás a legfontosabb, és egyszerűen hagytam őket dolgozni. És ők dolgoztak, nagyon sokat dolgoztak. Tulajdonképpen ez történt a válogatottnál is. Akadt egy nagyszerű kollégám Zarándi Csaba személyében, és voltak tehetséges, kimagasló vívóink. Akikkel szintén sokat dolgoztunk, de az edzések után hagytuk őket békén. Akkoriban egyhónapos, hathetes edzőtáborok voltak. Pontosan tudtuk, ki kivel akar egy szobában lenni és miért, ki fog éjfélig kártyázni, melyik szobában lesz a fröccsözés. Hagytuk, engedtük. Cserébe ők is tudták, hogy mi a dolguk, abban a pillanatban, amikor beléptek a vívóterembe.
- Apropó, fröccs… Megengedi, hogy megkérdezzem, miként szokott le teljesen a cigarettáról és az alkoholról?
- Edzőként, éppen a Honvédban, azért alaposan megizzadtunk minden foglalkozás közben és után. Nem volt se légkondi, se normális szellőztetőrendszer, sokunknak jólesett edzés után a fröccs, amiből az első után könnyen jött a második. Akkoriban igazi klubélet volt, nem siettünk haza, és amikor megjelent, mondjuk, Fejér Géza (kiváló diszkoszvető, hatalmas egyéniség volt – a szerk.), akkor a kettőből könnyen lett öt… Aztán, amikor kevesebb lett a mozgás, akkor változtatnom kellett, de az igazság az, hogy erre azért rásegített egy komoly mellhártyagyulladás, amely alaposan megijesztett. Nagyon örülök, hogy különösebb nehézség nélkül le tudtam tenni a cigit és a piát, ráadásul ennek már vagy harminc esztendeje.
Prosits Attila, a szövetség gazdasági alelnöke, Csampa Zsolt, Nébald Rudolf, Pézsa Tibor, Nébald György és Gulácsi Ferenc.
- Beszéltünk az edzőként és kapitányként elért sikereiről. Ennek ellenére a nyolcvanas évek elején Németországba szerződött. Miért?
- Háromszoros világbajnok csapatunk volt, és már jöttek a mellettük felnövő, nagyon tehetséges fiatalok. Megállapodtam a vezetőséggel, hogy az évközi versenyeken a fiatalokat menedzseljük, akik egyébként éltek is a lehetőséggel. Az idősebbek pedig pihenjenek, készüljenek, ők majd a világbajnokságon vívnak. Aztán az elnökség, amelyet a korábbi klub- és csapattársam vezetett, megvétózta a közösen megbeszélt döntést, nem sokkal a világbajnokság előtt. Ott voltam az ülésen, felálltam, és csak annyit mondtam: “Szar emberekkel nem tárgyalok.” És lemondtam. Másnap berendelt az akkori sportvezetés első embere, Buda István. “Mit csináltál, Tibor?” – kérdezte. Jóban voltunk, hát elmeséltem neki… Kért a titkárnőtől, Gizikétől egy hosszúnyakút, és megkérdezte, most hogyan tovább. Mondtam, ezekkel én nem maradok itt, kaptam ajánlatot a német vívópápától, Emil Becktől, kimegyek oda. Igen ám, de alezredes voltam, és akkoriban ez nem úgy működött, mint manapság. Buda azonnal segített, Gizike hívta az akkori honvédelmi miniszter, Czinege Lajos titkárságát, és másnapra meg is volt az engedély. Én pedig kimentem. Ennyi.
- És amikor hazajött, miért nem folytatta a munkát?
– Folytatni akartam, csakhogy a következő elnök is hazudott nekem. Mondta, hogy adjak be egy pályázatot, és ő mindent elintéz. Azt válaszoltam: “Pézsa Tibor nem ír pályázatot, engem kérjenek fel.” Aztán felhívott telefonon azzal, hogy rendben, meglesz a kinevezésem. Ki is nevezett másnap ő, és az elnöksége egy másik illetőt… Én pedig azóta nagyszerűen elvagyok, próbálok segíteni azoknak, akik igénylik, például Gárdos Gábornak és Gulácsi Ferencnek, és örülök, ha ők eredményesek.
- Tudjuk, hogy továbbra is követi a kardvívást. Hogy tetszik, amit lát?
- Őszintén megmondom, néha aggódom. Amatőr, hozzá nem értő emberek eltörölték a flesstámadást, ami a kardvívás egyik alappillére volt. A bíráskodás színvonala csapnivaló. Gondoljon csak bele: miközben Szilágyi Áron és társai napi öt-hat órát dolgoznak, addig odaállnak a pást mellé olyan emberek, akik hetente jó, ha egyszer látnak asszókat. és ők döntenek nüánsznyi kérdésekben. Aztán a nemzetközi szövetség edzői testületét egy sem vívóként, sem edzőként eredményeket nem elérő dél-afrikai vezeti. Mégis, tőle mit várhatunk? A kardvívás azért ennél jóval komolyabb dolog… Viszont éppen a komolysága és a nagysága okán fog felülemelkedni ezeken a problémákon is!
