“Tudod, úgy vettem észre, hogy mindenkinek a gyermeke a legnagyobb értéke, kincse. Az én életem úgy alakult, hogy nem lett gyerekem. Lehet, hogy ezért van az, hogy ennyire vonzódom, kötődök, mi több ragaszkodok a tárgyakhoz, a tárgyaimhoz. És ez az olimpiai arany a tárgyaim talán legértékesebbje a számomra. Ezért is éltem meg ilyen nehezen a történteket, és ezért vagyok most rendkívül hálás a sorsnak, a rendőrségnek, a MOB-nak és még sorolhatnám…” – kezdi 65 esztendős szöuli kardcsapat olimpiai bajnokunk, aki 4:8-nál aratott győzelmével megkezdte a felzárkózást a végül sikerrel záruló fináléban a szovjetek ellen.
Csongrádi László, Molnár Gábor alezredes, és a visszakapott szöuli aranyérem.
Csongrádi László az otthonában fogad, már csak azért is, mert kíváncsi voltam a tetthelyre. De azt rögtön hozzáteszi, hogy nem sok embert enged be a keze munkájával kialakított, már-már múzeumra hajazó lakásába.
“Nálam minden ajtó csukva van, nincsen csengőm sem, a biztonságra mániákusan ügyelek, hobbiként riasztórendszerekkel foglalkoztam, nálam is több található beszerelve ezekből. Erre mégis éppen velem történt mindez, ráadásul akkor, amikor otthon voltam és aludtam.” – folytatja az UTE korábbi klasszisa. Majd újra felidézi azokat az általunk is leírt pillanatokat, amikor a betörés történt. Annyi plusszal, hogy körbevisz még a kertben is, és megmutatja azt a helyet, ahol a rendben felhalmozott tűzifák mellett bemászott a besurranó tolvaj – nem volt egyszer dolga… A bűnöző egyébként nem sok mindent vitt végül magával, vélhetően azért, mert megzavarták. De a vitrin egyik sarkában, a herendi porcelán elismerések között, a sárga szütyőre “rányúlt”, és abban volt az a bizonyos olimpiai aranyérem… Egy négykilós díszkarddal futott ki Csongi a nappaliba, és mint meséli, felkészült arra, hogy használja is a fegyvert, de a tolvajnak már csak a hűlt helyét találta. Arra kértük a balkezes bajnokot, hogy idézze fel honlapunknak, mi is történt azóta.
Az oklevél, és a két aranyérem – Csongi szerint csak egynek van nála a helye.
“Azonnal jöttek a rendőrök, akik az egész ügymenet során elképesztően megértőek, kedvesek, no meg hatékonyak voltak. Természetesen magáról a nyomozásról nem sok mindent árultak el, és engem is megkértek ugyanerre. Annyit azért elmondok, hogy huszonnyolc rendőr foglalkozott az üggyel, és mint kiderült, a lefülelt tolvajnak huszonegy besurranását göngyölítették fel…”
Csongrádi László elérzékenyülve meséli, hogy eleinte még figyelte a postaládáját, mikor koppan esetleg benne az érem, elvégre minden fórumon megkérte a tolvajt, hogy nem haragszik, nem adja fel a rendőrségnek, csak juttassa vissza hozzá az aranyérmét. Aztán kezdte elveszíteni a reményét arra, hogy meglesz a medál, és ekkor fordult a Magyar Olimpiai Bizottsághoz, közelebbről szöuli olimpiai bajnok “kollégájához”, Fábián László főtitkárhoz.
“Mindenki nagyon segítőkész volt. Kiderült, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság foglalkozik hiteles másolatokkal, és küldtek nekem egy szöuli aranyérmet. Mindent megtudtam róla, 1993-ban készítették pontosan az ilyen esetek miatt. Tényleg nagyon hasonlít, azért egészen apró eltéréseket én felfedeztem. Nem híreszteltem, nem mutogattam, de azért nagyon örültem neki. Igaz, hiánypótlás volt, de akkor is…”
Ugyanez – a csapattársak fotójával.
Az idő ugyan haladt, a nyomozás a háttérben továbbra is zajlott. Aztán egyik délután, egész pontosan múlt hét szerdáján, Csongi több hívást is kapott egy ismeretlen számról, melyet szokásának megfelelően nem vett föl. Viszont érkezett később egy sms is, melyben a rendőrség kérte, hogy hívja őt vissza, mert történt valami az ügyben… A történet pedig ettől kezdve ismert, pénteken becsöngetett hozzá a három díszegyenruhás rendőr a visszahozott olimpiai aranyéremmel, melyet Molnár Gábor alezredes adott át. Csongrádi László elmondja, hogy egy fémkereskedésben, több kiló hulladéknak szánt fém közül halászták elő… Kérjük, mutassa meg az érmet, hadd készítsünk egy közös fotót vele az eredetiről, de ezt udvariasan elhárítja.
“Három éjszakán át a párnám alatt őriztem, rajta aludtam. De végül megtaláltam a helyét, ahová már el is rejtettem, és nem szeretném elővenni. Küldök róla inkább fényképeket. Viszont akad még egy dolgom a köszönetek mondása mellett, melyeket nem győzök hangsúlyozni. Most két olimpiai aranyérmem van, holott csak egyet nyertem. Úgyhogy az a tisztességes, ha a kapott másolatot visszaadom. Ez ügyben tettem is lépéseket, szeretném személyesen megköszönni mindezt a NOB-nak, ha lehet, akkor olimpiai bajnok vívótársamnak, Thomas Bach elnöknek. Bármikor értesítést kapok Lausanne-ból, a székházból, azonnal indulok. Az eredetit pedig féltve fogom őrizni, amíg csak tehetem.”
