Szabi. Mindenki csak így hívta, így becézte, talán azért, mert végtelenül kedves, aranyos, jóindulatú srác volt. Lehet, hogy éppen emiatt nem volt még eredményesebb, mert a páston is mindig rendes és tisztességes volt, ugyanakkor a tehetségét nem lehetett elvitatni. Miskolcról igazolt Honvédba, valamikor a nyolcvanas évek legelején. Aztán folyamatosan beépült az akkori “Nagy Honvédba”, ahol Horváth Kornél foglalta el nagyszerű tanítványaival a híres, Semmelweis utcai terem egyik szárnyát. Kolczonay Ernő – ő sem él már -, Kolczonay István, Szijj Karcsi, Dénes Balázs és sokan mások, nekik lett méltó társuk Pásztor Szabolcs.
Egyéniben is nyert magyar bajnokságot kétszeri is (1981, 1985), és a nyolcvanas évek második felére stabil válogatottá vált, tagja volt többek között a szöuli olimpián hatodik helyen végzett párbajtőrcsapatnak. Örökké vidám volt és mosolygós, imádott focizni és enni, azt a szokását pedig valószínűleg vidékről hozta a fővárosba, hogy az edzőtáborokban is ragaszkodott a szerinte tökéletes egészséget adó, reggeli rituáléjához, aki ismerte, úgyis tudja, miről teszünk említést… Mindig hadart, ugyanakkor olyan szép tájszólással beszélte nyelvünket, ami még különlegesebbé tette őt.
Pásztor Szabolcs a sportcsarnok emelt pástján az egyéni világbajnok Székely Zoltán ellenében.
Pályafutása után távolabb került sportágunktól, Kolczonay István volt az, akivel még betegsége idején is tartotta a kapcsolatot, ő osztotta meg elsőként halálhírét a közösségi portálon. Emlékét örökké megőrzi a magyar vívósport, azok pedig, akik ismerték is Szabit, bizonyára szomorúan zárják ezt a víkendet…
