A riói olimpia vívóversenyei előtti felvezető sorozatunk utolsó elemeként Csampa Zsolttal, a Magyar Vívó Szövetség elnökével beszélgettünk – még idehaza, az elutazása előtt. Természetesen a ma kezdődő Rio de Janeiró-i olimpia volt a fő téma, de emellett szóba került az elmúlt négy év, a jövő, a boríték és egy eddig be nem tartott ígéret is.
– Néhány óra múlva kezdődnek az olimpia vívóversenyei. Mit tehet még ilyenkor egy elnök a siker érdekében?
– Izgul és szurkol… Azt hiszem, az elmúlt hónapokban, mi több, az elmúlt években mindent megtettünk a sikeres szereplés érdekében. Ami számomra a legfontosabb: vívóinktól is az a visszajelzés érkezett hozzám, hogy minden a legnagyobb rendben. Mindenki ott és úgy készült fel az olimpiára, ahogy mesterével közösen elképzelte. Persze, lesz azért dolgunk a helyszínen. Én részben a FIE vendégeként leszek ott Rióban, sportdiplomáciai úton próbálom majd segíteni a mieinket, de leginkább izgulni és szurkolni fogok.
– Hagyjuk egy kicsit Riót és beszéljünk a magyar vívásról! Elvégre Önt nemrégiben újabb négy évre megválaszotta elnökké a közgyűlés. Miért döntött a hosszabbítás mellett?
– Nem szeretem a befejezetlen dolgokat. Négy évvel ezelőtt nagyon sok mindenbe belevágtunk. Az iskolai vívás bevezetése, a versenyeztetés átalakítása, vidéki bázisok kialakítása, világversenyek rendezése, és még hosszasan sorolhatnám. Úgy érzem, hogy a tervezett projekteket kivétel nélkül beindítottuk, de még nagyon sok feladat vár ránk. A beindított dolgainkat tovább kell fejleszteni, és rengeteg egyéb tervünk akad még. Szakmai téren is tovább fogunk lépni. Elsősorban a sportegészségügy, valamint a fizikális és mentális felkészülés terén kell fejlődnünk. Akadtak szép éveink, sokszor kimagaslóan teljesített az utónpótlás is, de nem ez a végállomás, én maximalista vagyok. A londoni négyhez képest a tíz magyar olimpiai induló természetesen szép eredmény, mégis itt is van némi hiányérzetem, szerettem volna, ha még egy csapatunk kijut az olimpiára. Sebaj, majd négy év múlva, Tokióban…
Csampa Zsolt úton a repülőtér felé. Rédli András a buszon az útitárs. (Fotó: Róth Tamás)
– Elnöki tevékenysége elején sok kritika érte. Érez elégtételt annak okán, hogy a legutóbbi közgyűlésen ellenjelölt és ellenszavazat, illetve tartózkodás nélkül választották újra?
– Elégtételnek nem nevezném, inkább büszke voltam… Tény, a vívósport, és az azt körülvevő közeg nem befogadó, én pedig kívülről, sokak szerint “ejtőernyősként” érkeztem. Azt azért hozzátenném, hogy a vívásba korábban, szegény Móna Pista halála után, a Honvéd szakosztályvezetőjeként kerültem be, a sporthoz pedig mindig is közel álltam. Egy év után kértek fel többek között olimpiai és világbajnok vívók arra, hogy induljak el az elnöki posztért. A nagy áttörésnek ezen a téren egyébként a 2013-as budapesti világbajnokságot tartom. 2012 őszén a semmiből indultunk, lemondott az addigi komplett szervező bizottság, mi pedig kilenc hónap alatt hoztunk össze egy olyan vb-t, melyet azóta is csúcseseményként emleget a vívóvilág. Hadd köszönjem meg ez úton is Vékássy Bálintnak, Schmidt Gábornak és csapatának az akkori munkáját, nagy dobás volt! Most már respektálnak bennünket, azóta több nemzetközi sportdiplomatánk van a FIE-n belül. Én is elfogadom, megértem a vívás furcsaságait, és remélem, az én furcsaságaimat is elfogadja mára a magyar vívótársadalom. Azért egy jellemző példát hadd mondjak arra, hogy miként állunk hozzá a sportág összefogásához. Két éve azt a Kulcsár Krisztiánt kértem fel általános alelnöknek, aki az előző elnökválasztáson a másik oldalon állt. Ma pedig Krisztián a FIE sportigazgatójaként dolgozik, és lehetőségeihez mérten mindenben segíti a magyar vívást.
– Említette az egyéb terveket is. Mire célzott?
– Természetesen rengeteg munka vár ránk. Ami a “külvilág” felé a leglátványosabb része: eldöntöttük, hogy megpályázzuk a 2019-es olimpiai kvalifikáló világbajnokság rendezését. Néhány hónappal ezelőtt Allisher Uszmanov, a FIE elnöke Budapestre látogatott. Vele kifejezetten jó a kapcsolatunk, és ösztönzött arra, hogy adjuk be anyagunkat. Úgyhogy, ha az elnökség is támogatja az elképzelést, akkor hamarosan benyújtjuk pályázatunkat.
– Térjünk vissza Rióhoz! Tíz magyar vívó lehet ott a londoni néggyel szemben, Ön mégis hiányérzetről beszélt. Nem elégedett a kvalifikációval?
– Nem azt mondtam. Csak annyit állítottam, hogy maximalista vagyok, és ez a tíz akár több is lehetett volna… De természetesen elégedett vagyok, miként általánosságban is elégedett vagyok az elmúlt négy esztendő eredményeivel. Hitem szerint a szervezett szakmai munka, a nagyszerű mestergárda mellett az eredményesség egyik alapja, hogy a korábbinál sokkal több a párbeszéd. Többet kommunikál edző az edzővel, edző a vezetővel, edző a tanítvánnyal, vezető a tanítvánnyal, és ez nagy előrelépés a korábbiakhoz képest. Kiléptünk a bezártságból, a sok munka mellett az őszinte, előrevivő párbeszédek is szükségesek a mai sportban, különösen a vívásban az egyről kettőre jutáshoz. Hozzáteszem: ebben sem értünk még az út végére…
Szilágyi Áron, Boczkó Gábor, Rédli Andrés Csampa Zsolt. Klasszisaink elnöki társaságban.
– Elnök úr, a riói esélylatolgatás alól Ön sem tud kibújni… Mit vár az olimpián a magyar vívóküldöttségtől?
– Konkrét eredményekről nem fogok beszélni. Tíz kiváló vívó, tíz merőben eltérő, nagyszerű egyéniségünk jutott ki az olimpára. Számomra a legfontosabb az, hogy mindannyian mindent megtettek és megtesznek azért, hogy a legtöbbet kihozzák magukból. Abban is biztos vagyok, hogy valamennyien, mind a tízen éremben gondolkoznak, éremről álmodnak. A vívás ugyanakkor speciális sportág, rengeteg számít a napi forma, az ellenfél, egy zsűri ítélet, a szerencse. Ahogy Szlovenszky Lajos, korábbi szakmai alelnök szokta mondani: “Akkor lehet szüretelni, ha elvégeztük a munkát.” Nos, én láttam, hogy ez a tíz ember mennyit dolgozott az elmúlt tíz évben. Úgyhogy: lehet szüretelni. Amire viszont már pénteken bizonyosan büszke leszek az az, hogy Szilágyi Áron vezeti majd a magyar küldöttséget a megnyitó ünnepségen. Nagy megtiszteltetés ez sportágunk számára, ez úton is köszönjük a Magyar Olimpiai Bizottságnak. És gyorsan hozzáteszem, hogy őszintén bízom abban, Áron szakít azzal a hagyománnyal, mely szerint a zászlóvivőnk nem sikeres az olimpián…
– Korábban többször nyilatkozta, hogy a világversenyek előtt egy borítékba lezárva leírja, hogy mik az elvárásai, és az események után jöhetett a “szembesítés”. Most nincs boríték?
– Nincs. Legalábbis a vívótársadalom irányába nincs. Ez olimpia, és én tiszteletben tartom azt, hogy mind a tíz versenyzőnk éremmel szeretne hazatérni. Nem tippelgetek. Potosabban otthon leírtam azt, amit szeretnék, de ez most nem publikus információ…
Csampa Zsolt az elnökválasztó közgyűlésen.
– A sportágon belül talán a férfi párbajtőrcsapattal a legszorosabb a kötődése. Ez miként alakult ki?
– Ezzel az állítással csak részben értek egyet. Mindig, valamennyi világeseményen az összes csapat mérkőzését végigszurkolom az első perctől az utolsóig. Ugyanúgy értékeltem a férfi tőrcsapat Európa-bajnoki nyolc közé jutását, ugyanúgy a szívem szakadt a női tőrcsapatért, amikor a tavalyi vb-n egyetlen tussal kapott ki a bronzéremért. Vagy ugyanúgy büszke voltam a férfi kardozók áprilisi, riói vb-ezüstjére. És elmondhatatlanul szeretném, ha a 480. magyar olimpiai érmet Szász Emese nyerné, Hosszú Katinka úgyis jóval a vívódöntők után úszik szombaton… Viszont, mivel az olimpiai csapatkijutásra reális esélye idén már csak a férfi párbajtőrözőknek volt, ezért többnyire e fegyvernem fontos versenyére utaztam. Ugyanakkor a múltat sem tagadom meg. A párbajtőrválogatott háromnegyede, és a vezetőedző is honvédos, az ismeretségünk régi, a kapcsolatunk szoros. Az is tény, hogy az eddigi legnagyobb vívóélményem szintén hozzájuk köthető, természetesen a budapesti csapatvilágbajnoki aranyéremre gondolok. Nagyon szurkolok a fiúknak, nem tagadom, de ugyanígy szurkolnék a többi csapatnak is, bár tehetném…
– Önt kifejezetten szavatartó embernek ismertük meg. Egy ígéretét egyelőre mégsem tartotta be…
– Nocsak. Mire gondol?
– Még egyetlen egyszer sem fogott fegyvert a kezében, pedig korábban azt ígérte, hogy beöltözik, és gyakorlatban is kipróbálja a sportágot.
– Valóban. Lehet, hogy azért pályáztam meg ismét az elnöki posztot, hogy ne maradjon beteljesületlen az ígéretem… Mert valóban ritkán ígérek, de akkor azt betartom. Így viszont jelen állás szerint még van majdnem négy esztendőm… Eljön erre is az idő, de az biztos, hogy az esemény zártkörű lesz, és nem médianyilvános…
– Végezetül: mit kíván a mieinknek a riói olimpiára?
– Minden magyar indulónak egészséget és sok sikert. No meg szerencsét. Gyerekkoromban az édesanyám úgy engedett el a sportversenyekre, hogy mindig egy csuklósbusznyit kívánt. Ma már szép, hosszú csuklósbuszok vannak…
Reméljük, szombat este ismét gratulálhat Csampa Zsolt Kulcsár Győzőnek, Szász Emese négyszeres olimpiai bajnok mesterének.
