Az elkövetkező napokban, a június 20-án rajtoló Európa-bajnokságig múltidézésbe kezdünk, és egy kicsit a jövőbe is tekintünk. A fegyvernemek válogatott edzőivel, illetve a szövetségi kapitánnyal váltunk szót a szezonról, illetve arról, mivel lenne elégedett az évad legfontosabb versenyei előtt. Negyedikként Somlai Béla mesteredzővel, a férfi kardválogatott vezető edzőjével beszélgettünk.
– A magyar férfi kardvívás eredményeit össze sem lehet hasonlítani az előző cikluséval. Akkor egyetlen csapat vb-bronz jött össze. London és Rio között pedig nyertünk egy vb-ezüstöt és bronzot, egy Eb ezüstöt és bronzot. Eddig. És akkor még nem említettünk egy egyéni vb-bronzot, illetve egyéni Eb-aranyat, Eb-bronzot. Londonba nem jutott ki a kardcsapat az olimpiára, most a rangsor harmadik helyén áll. Mi változott ekkorát?
– Részt vettem ugyan akkor is a munkában, de nem én irányítottam azt. Mások voltak akkoriban a versenyzők, eltérőbbek voltak az életkorok, az edzések sem ugyanúgy zajlottak, és talán nagyobb volt a belső széthúzás is. Szilágyi Áron londoni egyéni aranyérme nagyszerű iránymutató volt mindenkinek, és tagadhatatlan, hogy ebből a szempontból, mestere lévén én is helyzeti előnybe kerültem. Nem lehetett kérdés, hogy be kell állni a sorba, és egymást támogatva, szinte minden évben sikerült valami szép sikert elérnünk. Én pedig áltgondolt, hosszú távú munkát végezhettem, dolgozhattam ki, a bizalmat és a türelmet megkaptam, és azt hiszem kijelenthető, hogy ennek meg is lett az eredménye.
– Az eredménysor ebben az egyre szélesebb és erősebb kardmezőnyben valóban látványos! Nincs is hiányérzete?
– Talán a tavalyi moszkvai világbajnoksággal kapcsolatosan akad. Ez volt a londoni olimpia után az első olyan világverseny, amiről érem nélkül tértünk haza. Persze, ez sem ilyen egyszerű. Előtte kiválóan sikerült a montreux-i Európa-bajnokság. Egyéniben Áron aranyat nyert, azt a Hartungot legyőzve, akitől utána Moszkvában kikapott az éremért. Ilyen van. Csapatban az Eb-n az éremért az olaszokat sikerült megvernünk, a vb-n a negyeddöntőben a favorit és házigazda oroszokkal kerültünk szembe. Ráadásul “éhgyomorra”, mivel az előző napon a legjobb nyolcig vívták le a versenyt. Így aztán gyakorlatilag reggeli után léptünk pástra, ami meggyőződésem, hogy mindig az esélyesebb csapatnak előny. Nincs idő ráhangolódni, ráadásul ott volt a hazai pást, kicsi bírói segítség, no meg nagyon erősek az oroszok. Nem jutottunk négybe. De valóban, szép a mérleg, nem panaszkodhatunk, az idei riói vb-ezüst remek eredmény, és jöhet néhány nap múlva az Európa-bajnokság…
Az egyik siker: a bronzérmes kardcsapat a 2014-es kazanyi világbajnokságon.
– A férfi kardcsapat nem szerepel az olimpiai programban, holott reális éremeséllyel utazhattak volna a mieink. Könnyű volt mindezt megemészteni a csapattagoknak?
– Ez nem megemésztés kérdése. Mindenki pontosan tudta, amikor nem jutottunk ki Londonba, hogy erre legközelebb nyolc év múlva lesz lehetőség… Ez, persze, akkor letaglózónak számított, de a négyéves munkának mindenki úgy vágott neki, hogy ezzel tökéletesen tisztában volt. Ebben a ciklusban az Európa- és a világbajnokságok számítottak fő feladatnak, valamint természetesen a riói egyéni kvalifikáció. E tekintetben is teljesítettük az elvárásokat, a maximális létszámban, két fővel képviseltetjük magunkat az olimpiai csapatban. Úgyhogy, visszatérve a kérdésére, az egymondatos válaszom az: hiányérzete bizonyosan mindenkinek akad a kimaradó lehetőség okán, de ez a helyzet, erről nem mi tehetünk, ennek feldolgozására bőven jutott ideje mindenkinek.
– A felszínen valóban minden csillog, ha nem is “aranyfénnyel”, de kétségkívül fényesen. Ugyanakkor azt se hallgassuk el, hogy az utóbbi években az utánpótlásban nem éppen a férfi kard számított húzóágazatnak… Ennek mi lehet az oka?
– Azért azt ne feledjük, hogy ebben a fegyvernemben Decsi Tamást leszámítva, 23-26 évesek alkotják a válogatottat. Azaz a tokiói olimpiára, de reméljük, az esetleges budapestire is komoly alapokkal rendelkezünk. Az, persze, valóban tény, hogy nem remekeltünk az utánpótlás korosztályokban. Ugyanakkor az elmúlt időszakban a két legeredményesebb juniorunk, Kossuth Bálint és Péch Miklós rendre a felnőttekkel készül, és ez máris meglátszik rajtuk. Nem arra gondolok, hogy technikásabbak lettek, de taktikusabban, “felnőttesebben” vívnak, és ennek meg is lesz az eredménye. Tanulság számomra az, hogy hamarabb, akár már kadet korosztályban be kell vonni a közös munkába a legtehetségesebbeket. Csak azokat, mivel bizonyos létszám fölött, és bizonyos szint alatt egy értelmes edzés nem kivitelezhető. A versenyeztetés, a technikai alapok elsajátítása viszont továbbra is a saját mester kezében van. Sajnos, jelenleg nincsenek Ferjancsik Domonkos típusú tehetségeink, aki utolsó junior évét gyakorlatilag a felnőttek között versenyezte végig. Ez nagy előnyt jelent, de csak a legjobbak számára.
Somlai Béla: akad ok a mosolyra.
– Térjünk vissza a felnőttekhez! Napokon belül kezdődik az Európa-bajnokság. Mire számít?
– Tisztában vagyok azzal, hogy a “külvilág” felé fontosak a számok. Egyéniben a legjobb nyolc közé, csapatban a négy közé jutás az alap. Ennyit a magyar férfi kardvívásnak vállalnia kell. Más részről úgy gondolom, egy sportember mindig, minden körülmények között nyerni akar, miként az ellenfél is… Ezek a fiúk pedig igazi sportemberek, teljesen felesleges feléjük nézve bármiféle elvárást emlegetni, pontosan tudják, mi a dolguk. Áron címvédőként indul az Ebén, és egy újabb kimagasló eredménnyel rendkívül kedvező pozícióból kezdhetné az olimpiát. Tominak ugyancsak Rió okán lenne fontos a jó egyéni szereplés. Szatmári Andrásnak és Iliász Nikónak pedig ez lesz a szezon legnagyobb egyéni versenye, nem kérdés, hogy bizonyítani szeretnének. A csapat meg csapat, amelyben a fegyvernem hagyományai köteleznek.
– Nem lenne teljes és őszinte a beszélgetés, ha nem szánnánk egy passzust Szilágyi Áronnak. A moszkvai vébé után Áron úgy döntött, hogy edzőt vált, és Ön helyett Decsi Andrással dolgozik tovább. Ezek után milyen érzésekkel kezdte szeptemberben a munkát?
– A válásunk közel sem volt előzmény nélküli. Természetesen hazudnék, ha azt mondanám, hogy örültem Áron döntésének. Másfelől azonban mindkettőnkben sok, belülről elfojtott feszültség gyülemlett fel a másikkal kapcsolatban. Áron lépésével ez feloldódott. Részemről legalábbis mindenképpen, és remélem, a részéről is. Most mindenki számára független, a magyar kardválogatott érdekeit szem előtt tartó vezetőedzőként tudom irányítani a fegyvernem munkáját, és ez jó. Megjegyzem, ezt próbáltam tenni akkor is, amikor Áron mestere voltam… Egyébként meg, a világ ilyen. A mesternek az a dolga, hogy minél eredményesebb tanítványt neveljen. Az pedig a tanítvány lehetősége és felelőssége, hogy mikor dönt az edzőváltás mellett. Ezt mindenkinek el kell fogadnia, nem ez volt a sportágban az első és utolsó edzőváltás.
Az utolsó nagy, közös siker: a tavalyi Európa-bajnokságot Somlai Béla tanítványaként nyerte Szilágyi Áron.
– Elnézését kell kérnem, mert a beszélgetésünket a gratulációval kellett volna kezdenem. A napokban, a Magyar Vívó Szövetség tisztújító közgyűlésén a tagság egyhangúlag szakmai alelnökké válaszotta…
– Köszönöm a gratulációt, ami természetesen megelőlegezett… Egyelőre annyi történt, hogy a tagság alkalmasnak talált erre a szép, és megtisztelő feladatra. A jövőt természetesen alaposan meg kell tervezni. Váratlanul ért a felkérés, most az Európa-bajnokságra koncentrálok, aztán rengeteg beszélgetés következik, elsősorban az Elnök úrral és a szövetségi kapitánnyal. Úgy érzem, hogy a saját fegyvernememben már bizonyítottam, de akad véleményem természetesen a többi fegyről is. Csak nem vagyok az a típus, aki beleszól az olyasmibe, amihez nincs köze. Ez ettől kezdve, valamilyen szinten, biztosan megváltozik. Az is lényeges, hogy a vívás más sportágakból ellesse azt, ami számára fontos, én például ebből a szemszögből figyelem a mostani labdarúgó Európa-bajnokságot. A másik alapköve sportágunk fejlődésének szerintem a kiválasztás, a fejleszthetőség tudatosítása, az alapoknál legalább annyi a feladat, mint a csúcs közelében. Sőt, talán több is…
– Szakmai alelnökként a válogatott vezetőedzőinek munkájáért is felelős lesz valamilyen szinten. Azaz, nem is nagyot sarkítva: saját munkáját is felügyelné…
– Azzal kezdtem az előző válaszomat, hogy a jövőt alaposan meg kell tervezni, és sokat kell beszélgetni. Természetesen ezeket a kérdéseket sosem az edző dönti el. A sportág vezetésének kell megítélnie azt, hogy mi az etikus, és mi az összeegyeztethető. Én partner leszek az erről szóló beszélgetésekben.
Munkában a pást mellett a Mester.
– Végezetül Rio. Mit csinál majd a kard egyéni versenyeinek idejében?
– Mit csinálnék? Nézem a televíziót, és nagyon fogok szurkolni. Azt sem tagadom, hogy Áron asszói közben különleges érzéseim lesznek majd, elvégre hét évig, tavaly nyárig én voltam a mestere… De előbb hadd beszéljek Tomiról, akit igenis képesnek tartok bravúrra. Rendkívül tudatosan készül, és fejben a mezőny egyik legjobbja. Mindent tud a kardvívásról. Ha az első asszóját megnyeri, bármeddig eljuthat.
– És Áron? Ebben a hihetetlenül erős és kiegyensúlyozott mezőnyben képes lehet megvédeni a címét?
– Igen. Éppen azért lehet képes rá, mert ebben a kiegyensúlyozott mezőnyben ő is ott van a közvetlen élvonalban. És a vívótudásához olyan pluszokat képes hozzátenni, amit más nem. Látom azt a mérhetetlenül tudatos, percre pontosan eltervezett felkészülését, ami alapján halad előre. Fejben, testben csak a riói olimpiára készül, ennek mindent alárendelve. Hiszem azt, hogy ebben a mezőny fölé nőhet. Természetesen az olimpia ugyanakkor nem csak erről szól. Egy rossz éjszaka, egy hibás ítélet, pillanatnyi napállás, apró nüanszok dönthetnek a klasszisok között. De Áron ott van az aranyesélyesek között, bízom a sikerében!
