Az interjú nem csupán évzáró, hanem évnyitó, olimpiász nyitó. Csampa Zsolttal, a Magyar Vívó Szövetség elnökével beszélgettünk, aki természetesen elégedetten tekint vissza az elmúlt időszakra. Ugyanakkor már az új feladatokra gondol, mert azokból akad bőven. A riói olimpiát nem felejti soha, és nem tartja elkézelhetetlennek, hogy Tokióban is hasonló sikereknek örülhetünk majd.
– Elnök Úr, az újév legelején már elárulhatná, hogy milyen eredmény szerepelt a riói olimpia előtt eltett “tippelő céduláján”…
– Nem, ez maradjon az én titkom. De annyit elárulok, hogy bíztam a magyar válogatottban, az elvégzett munkában, egyéniségeinkben, mestereinkben. Meg azt is elmondhatom, hogy természetesen összességében nagyon elégedett voltam az eredményekkel. Ám kérem, hagyjuk most már Riót!
– Miért?
– 2017-et írunk, rengeteg új, komoly és szép feladat áll előttünk. Az olimpia örök emlék marad, a főszereplők továbbra is nyilatkoznak majd róla, de nekünk előre kell tekintenünk. Sok a dolgunk!
Csampa Zsolt a legidősebb olimpiai bajnok vívót, Bárány Árpádot köszönti 85. születésnapja alkalmából.
– Már az egészen közeli jövőben is… Pályázatokat írt ki az elnökség a szövetségi kapitányi, illetve valamennyi válogatott edzői munkakörre. Ezt miért tartotta fontosnak egy ilyen sikeres időszak után?
– Korántsem arról van szó, hogy elégedetlenek vagyunk, és fejeket követelünk. Bízom abban, hogy nagyon sok eredményes edző, aki eddig vezető pozíciót töltött be, ismét beadja a pályázatát. Viszont fontos az, hogy a következő időszak, a következő olimpiász tervei rögzítve legyenek! Azok, akik majd folytathatják a munkájukat, azok tudatos terv szerint, az elnökség által követhető és ellenőrizhető módon dolgozzanak. Ez szerintem segítség magának az edzőnek is, egyfajta vonalvezető lehet a saját pályázata. Azt is tegyük hozzá, hogy hat fegyvernem három korosztályáról beszélünk. Egy ilyen népes csapatban kisebb-nagyobb változtatásokra, ilyen vagy olyan okokból mindig szükség lehet. Bízom abban, úgy állítottuk össze a pályázatokat elbíráló bizottságot, hogy iránymutatásukkal az elnökség felelősségteljes döntéseket hoz majd, és a magyar vívás jó úton halad majd tovább.
– Miként az elmúlt négy évben…?
– Igen. Szerintem van mire büszkének lennünk. És itt megint nem elsősorban a riói sikerekre gondolok! London után megosztott volt a honi vívótársadalom. Teljes támogatottság természetesen nincs és nem is kell, hogy legyen, az ellenvélemények mindig szükségesek. De akkoriban a megosztottság túlzott volt. 2012 őszén például még nem volt szervező bizottsága a 2013-as budapesti világbajnokságnak, mivel az előző a nyáron lemondott… Nem volt egységes szakmai irányítás, és akkor még csak a jéghegy csúcsáról beszélek. Azóta nagyon sok minden megváltozott, és úgy vélem, többnyire jó irányba. Ez persze korántsem nekem köszönhető, hanem annak a rendszernek, melyet közösen kialakítottunk.
– Hol tartunk most? És melyek a következő időszak legfontosabb feladatai?
– Ez két olyan kérdés, melyre lehetetlen felelni egy rövid válaszban. Ami biztos, és ami a legfontosabb, a magyar vívás felépítménye stabil lábakon áll. Az iskolai vívástól a veterán vívásig teljes a paletta, és ez nagyon lényeges. A sulivívó program kiemelt része a szövetség munkájának. Ennek eredménye Tokióban, a 2020-as olimpián még nem jelentkezik majd, talán még a 2024-es, remélhetőleg budapestin sem. Viszont annak alapjait, hogy tíz év múlva ne öt-hatszáz, hanem ezer-ezerötszáz felnőtt vívónk legyen, most kell lefektetnünk. Óriási lehetőség, hogy a gyerekek az iskolában megismerkedhessenek ennek a gyönyörű sportágnak az alapjaival. De ugyanilyen fontos az is, hogy kialakítsunk egy fiatal, tehetséges, magyar edzői gárdát. Azon dolgoztunk, dolgozunk, hogy a Testnevelési Egyetemen ismét legyen vívó szakedzői képzés, és köszönhetően az intézmény abszolút támogató hozzáállásának, ezt is sikerült elérnünk. A sulivívás hatalmas fejlődése, és a beinduló egyetemi mesterképzés legalább olyan fontos eredménye az elmúlt időszak munkájának, mint az Európa- és világbajnoki sikerek. De rendeztünk az elmúlt négy évben kadet és junior, felnőtt, valamint veterán világversenyt, elnyertük a beinduló Grand Prix-versenyek talán legjelentősebbjének az évenkénti rendezési jogát, azaz akadt feladatunk bőven. Mára elmondhatom: a válogatottak szakmai vezetése egy irányba halad, a munka tervezett és kiszámítható, felállt a szövetség jól működő irodája, mindenki tudja, hogy mi a feladata a magyar vívásban. Úgyhogy jöhet a következő lépcső: a felállt és lassan összeszokó csapattal még jobban, még hatékonyabban kell dolgoznunk.
A novemberi, FIE-kongresszus magyar csapata. Itt nyerte el a szövetség a 2019-es vb rendezési jogát.
– Azért mielőtt a jövőbe néznénk, még egy passzust adjunk a múltnak, elvégre lássuk be, hogy különleges volt a 2016-os esztendő…
– Különleges volt, de mint mondtam, véget ért, és jön a következő… Rendben, három, számomra emlékezetes momentumot azért kiemelek. A júniusi, itthoni elnökválasztáson ellenjelölt nélkül, tartózkodás és ellenszavazat nélkül választottak ismét elnöknek. Elmondhatatlanul jólesett, hogy négy év alatt elnyertem a sportágban élők bizalmát, kicsit meg is hatódtam, amikor kihirdették az eredményt. A másik természetesen a riói olimpia, ezt gondolom, nem kell magyarázzam, sosem fogom elfelejteni azokat a napokat. A harmadik pedig a moszkvai FIE-kongresszus, melyen nagy fölénnyel nyertük el a 2019-es, olimpiai kvalifikációs világbajnokság rendezési jogát. Ezt hatalmas sportdiplomáciai sikernek tartom. De ismétlem, nem szabad csupán három mozzanatot kiemelni. Egy vidéki bázis teremavatója, vagy egy felszerelési csomagátadás szintén fontos része a munkánknak, még ha nincs is annyira a kirakatban.
– Kicsit hadd akadékoskodjak! A riói eredményesség, a látványos fejlődés ellenére akadnak felhangok, kritikák. Ezeket miként kezeli?
– Nincs ezzel semmi baj! Elsősorban azért, mert mi is hibázunk, miként mindenki. Természetesen ezeket a hibáinkat megpróbáljuk, úgymond, házon belül elintézni. Sosem söpörjük az asztal alá a dolgokat, ezt a velem dolgozók pontosan tudják, ugyanakkor nem teregetjük ki a szennyesünket, mert az nem jó szokás. De olyan is akad, hogy nem vesszük észre a hibáinkat, és jól jön a kívülről jövő kritika. A kritikát, persze, meg kell különböztetni a gáncsoskodástól. De aki segítő szándékkal, pozitívan közelít a magyar víváshoz, az előtt mindig nyitva áll az ajtónk.
– Másik állandóan visszatérő kérdés a sportág anyagi helyzete. Ön, elnökként miként látja a magyar vívás gazdasági részét?
– Ami teljesen egyértelmű: a jelenlegi kormányzati támogatás nélkül nem tarthatnánk ott, ahol tartunk. De igaz ez a teljes magyar sportra. Elnökként természetesen az egyik legfontosabb feladatom a további támogatók keresése és találása. Igyekszem ezen a téren is megállni a helyem! Viszont az is legalább ilyen fontos, hogy a központi sportágfejlesztésből érkező összegekkel jól bánjunk! Hogy felelősen gazdálkodjunk, hogy a pénzek ne vándoroljanak el, hanem a helyükre kerüljenek. Ebben is megtaláltam azokat a kollégákat, akikre számíthatok. Annyit ugyanakkor hozzátennék, hogy a vívás a világon sehol sem a jelentős külső szponzori támogatásból él. A versenyeztetés, a felszerelés egyaránt rendkívül drága, mégis minden ország utazik, és ott van a viadalokon. Oroszországban, Olaszországban, Lengyelországban, Koreában, és még hosszasan sorolhatnám, egyaránt valamiféle állami költségvetési forrásból jutnak pénzük legjavához a nemzeti szövetségek.
Borkai Zsolt MOB-elnökkel, Somlai Béla szakmai alelnökkel és Szász Emesével egy novemberi sajtótájékoztatón.
– 2017, az olimpiát követő első esztendő a versenysport szempontjából átmeneti évnek számít. Mit várhatunk a magyar vívástól ebben az időszakban?
– Akadnak olyan fegyvernemek, melyekben alapos őrségváltás várható, akadnak olyanok is, melyekben nagyjából hasonló kerettel készülünk majd az év világversenyeire. Ezek szakmai kérdések, melyekre a válaszokat a januárban kinevezésre kerülő szakemberek adják majd meg. A mi dolgunk a stabil és nyugodt háttér megteremtése. Természetesen ezen a téren is próbálunk előre lépni, nem csak a vívóinknak kell fejlődnie, ugyanez elvárható az őket körülvevő stábtól is. A távolabbi szakmai célunk természetesen az, hogy egy sikeres hazai világbajnokságot rendezzünk 2019-ben, és eredményesen szerepeljünk a tokiói olimpián. Egyáltalán nem tartom elképzelhetetlennek, hogy négy év múlva is hasonló sikereknek örülhessünk!
– Az olimpiát követően a sportvezetésben, jó néhány sportágban alapvető változások történtek, történnek. Ezeket hogyan kommentálná?
– Sehogyan. Ez nem a mi dolgunk! Természetesen követem a magyar sport történéseit, de nem szabad véleményt formálni úgy, hogy nem látunk bele a mélységekbe. Mindennek bizonyosan van oka, de én sem szeretném, ha kívülállók elemeznék a magyar vívást. A mi változásaink folyamatosak, és ha alaposabban megnézzük, akkor 2012 óta nálunk is alapvető változások történtek. És 2020-ban sem ugyanott fogunk tartani, ahol most.
– Végezetül szeretném megkérni arra, hogy a szokásoknak megfelelően kezdjük egy újévi jókívánsággal az esztendőt!
– Hadd kezdjem a köszönettel! Korántsem véletlen, hogy a beszélgetés során egyetlen nevet sem említettem. Olimpiai bajnokoktól, nagyszerű mestereinken át, valamennyi szakembernek, munkatársunknak szeretném megköszönni a 2016-os munkáját. Rengeteget dolgoztunk, és nagyon jó érzés visszatekinteni úgy, hogy meg is lett az eredménye. 2017-re pedig azt kívánom, hogy egy év múlva legalább olyan jó érzéssel pillantsunk vissza a vívásban történtekre, mint tesszük azt most!
