Az elkövetkező napokban, a június 20-án rajtoló Európa-bajnokságig múltidézésbe kezdünk, és egy kicsit a jövőbe is tekintünk. A fegyvernemek válogatott edzőivel, illetve a szövetségi kapitánnyal váltunk szót a szezonról, illetve arról, mivel lenne elégedett az évad legfontosabb versenyei előtt. Elsőként Dancsházy-Nagy Tamással, a férfi párbajtőrválogatott vezetőedzőjével beszélgettünk.
– A szezon közben kérték fel a válogatott vezetésére. Akkor, amikor a csapat még nem állt olimpiai szereplést érő pozícióban a világranglistán. Nem hezitált a válasz előtt?
– Egy percet sem. Ennek több oka is volt. Egyfelől és elsősorban az, hogy három tanítványom vív a csapatban. Ezáltal a ma már szövetségi kapitány Udvarhelyi Gábor, 2013-as, budapesti világbajnoki felkérése óta szinte minden versenyen együtt vagyok a fiúkkal, úgymond, benne éltem a rendszerben. Talán ennél is fontosabb szempont, de szorosan összefügg az előzővel, hogy Imre Géza, Boczkó Gábor és Somfai Péter a tanítványom. Tehát nem habozhattam a felkérésnél, hiszen közös érdek, pontosabban elsősorban az ő érdekük volt az olimpiai kvalifikáció. Ha úgy gondolta Csampa Zsolt elnök úr, a szövetségi kapitány és az elnökség, hogy ebben én vezetőedzőként is segíthetek, akkor nem lehetett kérdéses a válaszom.
– Az eredmény ismert, de erről még beszélünk! Előbb azt kérdezném, hogy mi az a plusz, amelyet esetleg hozzá tudott tenni az előző időszakhoz képest? Változtatott-e valamiben?
– Az sokat segíthetett ebben a helyzetben, hogy régebben és jobban ismerem a fiúkat elődömnél, Gelley István mesternél. A három említett tanítványommal olyan bizalmi viszonyt ápolunk, ami megkockáztatom, hogy sokkal több egy általános edző-tanítvány kapcsolatnál. És úgy érzem, hogy a csapat negyedik tagjával, Rédli Andrással is egy nyelvet beszélünk. Mindez ebben a sportágban nagyon fontos. Ráadásul valamennyien harminc év feletti klasszisok, akiket már nem kell megtanítani vívni. Viszont az könnyen lehet, hogy a pást mellett egy mondat, akár csak egy pillantás, egy nyugtató vagy éppen bátorító megjegyzés hozzá tud tenni valamennyi pluszt a kiélezett pillanatokban. Igen, talán ezek azok a pluszok, amelyek az elmúlt időszak eredményein érezhetők.
Moszkvában a világ tetején – Imre Gézával.
– A javulás valóban látványos. Előbb két ötödik hely Tallinnban, majd Heidenheimben, a vancouveri, olimpiai kvalifikációt érő aranyérem, majd nemrégiben egy párizsi bronz. Tény, hogy a három évvel ezelőtti, pesti vb-arany óta nem volt ilyen sorozata a férfi párbajtőrcsapatnak…
– Igen, de ez mit sem ér, ha nem olyan lesz a befejezés, amilyet szeretnénk…
– Ennyire még ne rohanjunk előre! Arra a bizonyos vancouveri, olimpiai részvételt jelentő Világkupa-aranyra három és fél hónap múltán hogyan emlékszik vissza?
– Hú. Ahogy említi a részleteket, azonnal futkos a hideg a hátamon… Kezdődött a sorsolással, ami, most már ne tagadjuk, a lehető legrosszabbul alakult. Nyilvánvaló volt, hogy csak akkor juthatunk ki az olimpiára, ha megverjük a negyeddöntőben azokat a franciákat, akik a kétezres évek vége óta, szinte minden fontos versenyen legyőztek bennünket. Ráadásul odáig el is kellett jutnunk, hiszen a nyolcaddöntőben a rendkívül kellemetlen cseheket kaptuk. Így utólag már azt is hozzátehetjük, hogy valamennyi meccsünkön olyan riválist győztünk le, aki a mérkőzés pillanatában potenciális olimpiai résztvevőnek számított. Másokkal szemben nem volt könnyű asszónk, amikor a franciák elleni nagy siker után már olimpikonoknak gondoltuk magunkat, akkor még következett két, újabb élet-halál harc az elődöntőben az észtek, végül a döntőben a kazahok ellen. A 2013-as budapesti vébé-arany óta most éreztem először, hogy mindenki száztíz százalékot tesz be a kalapba, és ez meghozta a sikert. Kijelenthető az is, hogy ezen a versenyen érett be véglegesen Rédli András a befejező ember szerepére. A tavalyi, moszkvai világbajnokság után, egyeztetve Udvarhelyi Gáborral ebben ugyancsak váltottunk. Bandi érlelődött ebben a szerepkörben, és mostanra elmondható, hogy tökéletesen megérett rá.
A franciák legyőzését követő vancouveri öröm Rédli András és Imre Géza „előadásában”.
– A valóban különlegesnek mondható vancouveri siker ismét reflektorfénybe állította ezt a remek csapatot. Mi történt azóta?
– Először is leültünk, és tudatosítottuk magunkban azt, amit mindannyian éreztünk. Nevezetesen, hogy ami történt, az nem valaminek a vége, hanem éppen ellenkezőleg. Valaminek a kezdete. Azóta pedig napra pontosan, rendkívül tudatosan készülünk.
– Ez pontosan mit jelent harminc-negyven éves klassisok esetében?
– Éppen az életkoruk a kulcsszó. Őket vívni tanítani már nem lehet, megkockáztatom, hogy nem is kell. Techikailag ugyanis szinte mindent tudnak. Viszont próbálunk versenyszituációkat teremteni, azokat elemezni, és jóval koncentráltabb fizikai munkát végzünk. Ez utóbbit ráadásul szegregáljuk, egyénre szabott megterhelést kapnak Gézáék. A speciális felkészülés miatt erőnléti edzőt is váltottunk. Az előző tréner, Preissler Gábor nagyszerű munkát végzett, de egyéb feladatai miatt nem volt annyi ideje ránk, amennyire nekünk most szükségünk van. Jelenleg Zala György korábbi kenus világklasszis irányítja ezt a részt, és ha valaki ránéz, akkor rögtön láthatja, hogy jó kezekben vannak a fiúk…
– Sok szó esett az életkorról. Imre Géza 1996-ban olimpiai bronzérmes volt egyéniben, tavaly, 19 évvel később pedig világbajnok. Akkor mi változott férfi párbajtőrben az elmúlt két évtizedben?
– Sokkal, de sokkal atlétikusabb lett a vívás, mint korábban. Géza is rengeteget változott, fejlődött, ráadásul egészen kivételes egyéniség és tehetség, az ő példája semmiképpen sem általános. Azért gondolom, hogy mi, magyarok a világ élvonalában tudunk maradni, mert a fizikális része a sportágunknak könnyebben fejleszthető. Márpedig technikailag továbbra is uraljuk a világot. Nagyszerű mestereinknek köszönhetően ebben lépéselőnyben vagyunk, és azért még mindig ez a leglényegesebb. Csak egyedül már kevés.
– Játsszunk egy kicsit a számokkal! Százalékosan mekkora a szerepe a mai férfi párbajtőrvívásban a technikának, az erőnlétnek és a taktikának?
– Természetesen ez így túlságosan leegyszerűsített kérdés, mivel minden szituáció más és más, de legyen… Ötven százalék technika, harminc erőnlét, húsz taktika.
– És két évtizeddel ezelőtt?
– A fizikum szerepe nem volt több tíz százaléknál, és ez azért igen nagy különbség.
– Ugorjunk egyet! Hamarosan kezdődik az Európa-bajnokság, ami természetesen igen rangos esemény. De igaz-e ez annak a párbajtőrcsapatnak az esetében, amelynek augusztus 14-e, a riói csapatverseny napja az év legfontosabb dátuma?
– Természetesen ebben a szituációban az Európa-bajnokság egy felkészülési állomás. Azonban egy fontos felkészülési állomás, melynek középpontjában a csapatverseny áll. Ugyanakkor mindent az olimpia alá rendelünk, a fő cél itt is az, hogy a világranglista jelenlegi negyedik helyénél ne kerüljünk hátrébb, illetve bravúr és a verseny további, számunkra szerencsés alakulása esetén lépjünk eggyel feljebb. Akkor ugyanis csak a döntőben találkozhatnánk a már említett franciákkal. De gyorsan hozzáteszem: a vívás egyéni sport. Rióban és a lengyelországi Európa-bajnokságon egyéni versenyt is rendeznek, és valamennyi magyarnak, minden szituációban a győzelem a célja.
Kívánunk hasonló pillanatokat Rióban!
– Más fegyvernemekkel szemben az Eb, és az olimpiai felkészülés ideje alatt csak idehaza edzenek, most éppen Hódmezővásárhelyen. Miért?
– Természetesen ez is tudatos, és több oka van. Egyrészt minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy a franciákat leszámítva valamennyi rivális csak tanulhat tőlünk, apró műhelytitkokat leshet el, és erre az olimpia előtt semmi szükség. Itt vannak példaként a csehek, akik gyakorlatilag rajtunk nőttek fel az elmúlt években, és mára bárkit meglephetnek. Úgyhogy Udvarhelyi Gáborral egyeztetve így döntöttünk. Másfelől tökéletesen meg tudjuk oldani idehaza a megfelelő minőségű edzésmunkát, ráadásul ideális körülmények között. Említette Hódmezővásárhelyet, ahol fantasztikusan érezzük magunkat, mindenki a kívánságainkat lesi, de megyünk majd Galyatetőre, no meg ott a második otthon, Tata… Persze, az is sokat nyomott a latban, hogy kivételes tehetségű fiatal magyar párbajtőrözőink vannak, mellettük néhány, általunk kiválasztott külföldi edzőpartnert is meghívunk, és ez így szakmailag tökéletesen megfelelő. Arról nem beszélve, hogy családos versenyzőkről van szó, akiknek azt a néhány, számukra rendkívül fontos pihenőnapot így könnyebb megszervezniük.
– A vívás egyéni sport, említette is. Mégis, a csapatversenyeknek megvan a maga különlegessége. Egyfajta kohézió nélkül nincs siker. Márpedig a magyar férfi párbajtőrválogatott négy, merőben eltérő egyéniségből áll össze…
– Pontosan így van. Négy ember, négy külön világ. Mégis úgy vélem, hogy éppen ebben rejlik a csapat legnagyobb ereje. Amikor jó napjuk van a fiúknak, akkor úgy válik egységgé az egész, hogy mindenki a saját egyéniségének pozitívumát tudja hozzátenni. És vannak akkora klasszisok a fiúk, hogy ez bárki ellen elég lehet. Természetesen ez a különbözőség a páston, a hétköznapokon is igaz, egész más iskolákat kap Géza, Bocek vagy Péter. Miként Udvarhelyi Gábortól egy “negyedik változat” érkezik Rédli András személyében. De ez már megint szakmai kérdés.
– Kerülgetjük a kását, de a beszélgetés végén nem kihagyható a kérdés. Kijelenthető-e, hogy a Boczkó Gábor, Imre Géza, Rédli András, Somfai Péter összeállítású csapat tagjai csak akkor térnek haza elégedetten az olimpiáról, ha aranyérmet nyernek?
– Igen.
– És igaz ez a vezetőedzőre, Dancsházy-Nagy Tamásra is?
– Igen.
