Ha valaki, akkor Imre megérdemelte. A magyar kardvívás fogalom. Bővelkedik a világklasszisokban – több mint egy évszázada gyakorlatilag folyamatosan. Olimpiai bajnok számos akad, világbajnok pedig megannyi. Mégis, Imre nem egy a sok közül. Kortársai pontosan tudják, ő volt a nyolcvanas évek első felében a világ kimagaslóan legjobb kardvívója. Virtuozitását, zsenialitását mindenki csodálta, klasszisát ellenfelei is elismerték és tisztelték idehaza és külföldön egyaránt. Sportágunk egyik legnagyszerűbb kötetében Kő András Paganininek keresztelte el Kulcsár Győzőt, a párbajtőr fenoménját. A kard nagyságát bátran nevezhetjük ennek okán Karajannak. Ahogy ő vezényelt, irányított, “muzsikált” a páston, úgy nem tette azt senki.
Tény, a kimagasló egyéni siker a csapataranyak mellett nem jött össze. Ebben közrejátszott az is, hogy az 1984-es olimpia idején Los Angeles helyett a Nemzeti Sportcsarnokba utaztak a mieink a “pótolimpiára”. Imrét abban a szezonban megvágni is alig lehetett, sorra, fölényesen nyerte a Világkupa-versenyeket, toronymagasan vezette a világranglistát. A távolmaradásról szóló döntést a rá jellemző fanyar humorral, megnyugvással fogadta, majd beült a Zsigulijába, elautózott a jó öreg sportcsarnokba, és tönkreverte a szovjeteket a pótolimpiát. Hát így nem lett ő egyéni olimpiai bajnok. Mégis, az egész kardvilág a legnagyobbként tisztelte őt akkoriban – teljes joggal.
Betegségét is a fent említett fanyar derűvel viselte, nem hallottuk őt panaszkodni, miként a páston sem tette azt soha. Már több mint három éve nincs köztünk, és a nemzetközi szövetség nála méltóbbat aligha találhatott volna arra, hogy bekerüljön a patinás testületbe, a sportági Hall of Fame-be.
Sz. A.
