Hagyományainkhoz híven december vége felé ezúttal is felidézzük az esztendő legemlékezetesebb pillanatait. Szerencsére, akad belőlük bőven! Vívósportunk – köszönhetően elsősorban Riónak – nagyszerű esztendőt zárt, megpróbáljuk négy részben (ebből az egyik természetesen az olimpiáé) feleveníteni a legemlékezetesebb pillanatokat.
Január – Mohamed Aida
Nehéz rá a szavakat megtalálni. Merthogy közel a negyvenhez, második gyermeke megszületését követően, távol élő férjjel, és egyetlen nagymamai segítséggel Aida úgy döntött, hogy megpályázza karriere hatodik olimpiáját! Mindezt egyéniben, hiszen a női tőrcsapat nem szerepelt a riói programban. A kvalifikációhoz az kellett, hogy szinte a semmiből indulva visszaverekedje magát a világ élmezőnyébe – volt rá szűk egy esztendeje. E sorozat vége felé jutottunk el a januári gdanski Világkupa-versenyig. Egyértelmű volt: Aidának kell egy “eredmény”, egy finálé ahhoz, hogy realitássá váljanak a riói álmok.
És nekilátott! A 64 között legyőzte 15:14-re az olasz Ciprianit, majd 9:12-ről, zsinórban hat tust adva a világranglista élmezőnyéhez tartozó amerikai Prescodot, végül a döntőbe jutásért a lengyel Chlewinskát. Vereségét pedig attól az orosz Deriglazovától szenvedte el, aki előtte Moszkvában világbajnokságot, utána Rióban olimpiát nyert… (A sors úgy hozta, hogy Rióban is az orosz állította meg Aidát…) Végül Gdanskban az ötödik helyen zárt, második szülése utáni első Vk-döntőjét hozta, és ezzel gyakorlatilag megváltotta riói repülőjegyét.
Hogy ezt miként csinálta, hogyan csinálja, rejtély! De a lényeg: folytatja, tovább! Aida lehet 2020-ban az első olyan magyar olimpikon, aki hét játékokon állhat rajthoz. Elvégre, még csak 44 éves lesz…
Február – férfi párbajtőrcsapat
A vancouveri férfi párbajtőr Világkupa előtt már tisztán látszott, egyedül Gézáéknak van reális esélye arra, hogy csapatban is odaérjenek a riói olimpiára. Csakhogy tudtuk: ez sem lesz egyszerű… A kvalifikációs sorozatban sem a montreaux-i Eb, sem a moszkvai vb nem sikerült valami jól, a mezőny sűrű volt, mi meg-megbotlottunk, vezetőedzőt váltott az elnökség (Dancsházy-Nagy Tamás lett az új “főnök”) és Udvarhelyi Gábor szövetségi kapitány is visszaült a kispadra.
Röviden így jutottunk el az utolsó, Rióról döntő Vk-etapig, Vancouverig, ahová kijutó helyen érkezett a Boczkó Gábor, Imre Géza, Rédli András, Somfai Péter összeállítású válogatott. De hihetetlen szoros volt a csata, a vívás mellett a matek is főszerepet játszott – legalábbis úgy hittük. Aztán ennél sokkal vérfagyasztóbban alakultak a dolgok, sutba dobhattuk a számokat, nyerni, nyerni és újra nyerni kellett…
Pedig az eleje simán indul. A mindig rendkívül kellemetlen cseheket a nyolcért biztosan verjük, így ők elvesztik esélyüket, ráadásul Korea és Egyiptom is kikap, ami nekünk szintén jó eredménynek számított a riói kvalifikáció szempontjából. Csakhogy jött a negyeddöntős kör, amikoris megjelenik két új rivális, Észtország és Kazahsztán. Mindkettő meglepően simán veri a jóval magasabban rangsorolt olaszokat, illetve az oroszokat… Nekünk azonban se időnk, se lehetőségünk nincs bundáért kiáltani a messzi északon. A magyar kvartett ugyanis a világelső franciákkal kerül szembe, akik mostanság rendre legyőztek bennünket, ráadásul “elgáncsolhatnak” bennünket a Rio felé vezető úton. Persze, hogy hajtanak, két kör után vezetnek is, ráadásul behozzák a világelső Grumiert. Hiába. Géza egyenlít, Bocek kettővel veri az említett klasszist, Bandi pedig egy laza hirtelen halállal hozza a meccset. A mieink ünnepelnek, de még korai… Az észtek és a kazahok versenyben maradnak Rióért. Elődöntő az észtekkel, újabb győzelmi kényszerrel: összejön, nagy nehezen, egy újabb hirtelen halál után. De még ez is kevés! A kazahok a másik ágon újabb elvtársi segítséget kapnak. Ezúttal a biztos olimpiai résztvevő Ukrajna nem töri össze magát a sikerért, így a finálét is hozni kell – már meg sem lepődünk! A “Menekülés a győzelembe” című klasszikus utolsó epizódjában a mindent eldöntő asszóra egyetlen tus előnnyel állt fel Rédli Bandi, majd hattusos győzelemmel, Vk-arannyal, no meg négy olimpiai repülőjeggyel jött le onnan…
Ami aznap történt, azt sem szóban, sem írásban nem lehet visszaadni. Imre Géza három évtizednyi vívómúlttal a háta mögött így idézte fel a napot: “Szörnyű volt. Én még ilyet nem éltem át, pedig nem ma kezdtem. Egész nap csak azt éreztük: ez megvan, de még nem elég.”
Végül elég lett. És nem is volt szörnyű. Sőt, így utólag egyenesen nagyszerű…
Március – kadet női kardcsapat
Ami Újvidéken történt a magyar kadet női kardválogatottal, azt lehetetlen überelni! És ez nem túlzás. Pusztai Liza, Bérczy Dorottya, Koós Gréta és Kern Bianka úgy vívta végig a kadet Európa-bajnokság egyéni és csapatversenyét, hogy egyetlen direkt kieséses mérkőzésen sem szenvedtek vereséget külföldi ellenféltől! A döbbenetes teljesítménynek egyéniben Liza arany- Dóri ezüst-, Gréta bronzérme és Bianka ötödik helyezése lett a kézzel fogható eredménye, és “természetesen” a csapat is arannyal jött haza.
Sportágunkban ehhez hasonló mérleggel talán egykoron Gerevich Aladár, Kovács Pál és Kárpáti Rudolf zárt így, valamikor 1952-ben. Persze, ők más tétért küzdöttek akkor, de “kezdetnek” ez sem rossz… Ráadásul azt is tegyük hozzá, egyáltalán nem számítottak a mieink ekkora favoritnak. Az esélyesek közé tartoztak, rendben, na de ilyet…! Oroszok, franciák, olaszok jártak a történtek csodájára, a szerb rendezők pedig siettek az újvidéki konzulátusra, mert három magyar zászlóval nem készültek az egyéni eredményhirdetésre. Azután összejött a csapat is, Kern Bianka betegen vállalta a szereplést, és a társakkal együtt szárnyalt, a nagy rivális oroszokat 45:39-re vertük, majd a döntő “tükörsima” 45:31-et hozott a franciákkal szemben.
Felülmúlhatatlan: két arany- egy ezüst- és egy bronzérmet hoztak haza kadet női kardozóink az Eb-ről, amelyen egyébként férfi párbajtőrözőink is remekeltek – de róluk majd a következő részben…
