“Tizenegyedik olimpikonunk” Kósa Miklós, aki zsűriként dolgozik majd a riói játékokon. Harminchárom évesen lehet ott a világ legjobb vívóbírói között, ami nagy siker. Mégis annak örülne a legjobban, ha a kard egyéni versenyek döntőiben nem kellene dolgoznia. Ott szívesebben szurkolna – csöndesen – a mieinknek. Kósa Miklóssal beszélgettünk.
– Kaposvári Zsolt tragikus halála után lettél olimpiai utazó. Miként élted meg az “olimpiai kvalifikációdat”?
– Természetesen nagyon nehéz időszak volt. Tragédia, hogy Zsolt ilyen fiatalon elhunyt, és nem volt könnyű feldolgozni azt, hogy ezáltal lett lehetőségem kijutni Rióba. Ugyanakkor szeretném megköszönni a Magyar Vívó Szövetségnek, Kulcsár Krisztián FIE sportigazgatónak és Klaus Jankának, a bíró bizottság elnökének a támogatását. A segítségük nélkül, most nem a csomagolással kellene foglalkoznom.
– Mielőtt Rólad beszélgetnénk, essék néhány szó Kaposvári Zsoltról! Elismerten a világ egyik legjobb versenybírójának számított. Mit lehetett leginkább eltanulni Tőle?
– Zsolt nemcsak kimagaslóan bíráskodott, hanem megelőzte a korát abban, hogy miként kell viselkedni a páston. Sokat segített minden magyar zsűrinek abban, hogy miként kell elmagyarázni az akciókat, hogy mire kell ügyelni verseny közben, milyen szituációkat kell elkerülni, illetve, ha azokat nem lehet elkerülni, akkor miként kell reagálni a kényes helyzetekre. Mindegyikünkkel szemben rendkívül segítőkész volt, nagyon sokat lehetett tanulni tőle.
Kósa Miki akcióban.
– Mindössze harminchárom esztendős vagy, a magyar olimpiai vívócsapat nagy része idősebb Nálad. Európa-bajnoki döntősként miért hagytad ilyen fiatalon, már hat évvel ezelőtt abba a kardvívást?
– Ennek három összetevője is volt. Az Ebé utáni szezonom messze nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, ráadásul a nagyon tehetséges fiatalok, az élén természetesen Szilágyi Áronnal, egyre jobbak voltak. Másrészt edzőként is ki akartam próbálni magam. Harmadrészt pedig már párhuzamosan a vívással elkezdtem a zsűriskedést, és nem is ment rosszul. A kettő együtt pedig magas szinten összeegyeztethetetlen. Döntenem kellett, melyiket választom, és nem bántam meg, hogy így alakult.
– Mire kell manapság leginkább figyelni egy világszínvonalú versenybírónak?
– A viselkedésére. Először is, azt mindenki látja, ahhoz mindenki ért, az a figyelem középpontjában van. Nem mindegy egy versenyen, hogy miként öltözködsz, milyen stílusban vezeted a mérkőzéseket. De még az sem lényegtelen, hogy mit csinálsz akkor, amikor éppen nem vezetsz asszót. Nem kritizálhatod a zsűritársaidat, és nem szurkolhatsz látványosan honfitársaidnak. Verseny előtti este nem fogyaszthatsz alkoholt, időben le kell feküdni aludni, szóval, figyelni kell minden lépésedre.
– Kicsit nekem furcsa, hogy a viselkedésről már másodszor teszel említést, de arról, hogy miként ítéljük meg az akciókat, még nem is szóltál…
– Mert ez az, ami nehezen tanulható. Ehhez tehetség kell, tudás, no meg az, hogy haladj a korral. És persze, hogy ismerd a szabályokat, de hát az, ugye, a minimum… Nekem egyébként szerencsém volt. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy edzőként a fantasztikus Pézsa Tibor tanított meg az alapokra, a helyes konvencióra. Ez nagyon sokat segített a zsűriskedésben. Tudom, hogy mi a valódi támadás, mikor indul valóban a kéz és a hegy, ez a része a zsűriskedésnek majdhogynem reflexszé vált, erre külön nem is kell figyelnem.
Kósa Miklós a toruni Európa-bajnoki döntő bemutatásakor.
– Említetted azt is, hogy nem szabad szurkolni látványosan a saját nemzetedbeli vívónak. Ezt hogy oldod majd meg az olimpián?
– Nehezen. Nagyjából másfél éve, Athénban jutott először felnött Világkupa-versenyen nyolcas döntőbe Márton Panka, aki azóta a világ egyik legjobbjává nőtte ki magát. Ott a kelleténél látványosabban örültem ennek, elvégre ráadásul klubtársamról van szó… A FIE jelenlévő ellenőre rögtön rám szólt. Igaz, négyszemközt, de megjegyezte, hogy érti az örömömet, de egy profi versenybírónak ezt másként kell kifejeznie. Úgyhogy belülről szétvet majd az izgalom és a szurkolás, de ennek látványos jelét majd csak a verseny után, magyaros környezetben mutathatom meg…
– Mesélj el légy szíves egy-egy olyan eseményt versenybírói pályád során, amire legszívesebben, illetve legkevésbé szívesen emlékszel vissza!
– Inkább időszakot említenék, nem egy konkrét esetet. A legjobb és a legnehezebb is az elmúlt három hónap volt. Ebben az időszakban sorra vezethettem a kadet és junior világbajnoki döntőket, majd a felnőtt Európa-bajnokságon is zsűriskedhettem az aranymeccsen. Úgy érzem, sikerrel oldottam meg ezeket a nehéz feladatokat, pedig nagy volt a nyomás, a kialakult szituáció miatt mindenki árgus szemekkel figyelte, hogy miként dolgozom. Ugyanakkor abból a szempontból nagyon nehéz időszaknak számított ez a három hónap, hogy gyakorlatilag egyfolytában úton voltam. A régi, “eredeti” feladataimat nem mondhattam le, az új helyzetből fakadókat pedig pláne nem… Edzőként is helyettesíteni kellett kollégáimnak, amit ez úton is köszönök. Emellett kevesebbet tudtam együtt lenni a családommal, ráadásul úgy, hogy a feleségem a második gyermekünket várta. De két hete megszületett a kislányom, mindenki egészséges, úgyhogy boldogan indulok majd augusztus harmadikán az olimpiára.
– Ahol milyen szereplést vársz magadtól, illetve a magyaroktól?
– A kettő összefügg. Őszintén szeretném, ha versenyszámomban, a kardvívásban nem kerülnék szóba a döntők zsűrijeinek kiválasztásakor. Ez ugyanis azt jelentené, hogy Márton Panka, Szilágyi Áron vagy Decsi Tomi ott van a négyes döntőben. Akkor keresnék egy eldugott helyet, és nagyon szurkolnék nekik. Női kardcsapatban így is maradna lehetőségem a döntős bizonyításra…
