Az elkövetkező napokban, a június 20-án rajtoló Európa-bajnokságig múltidézésbe kezdünk, és egy kicsit a jövőbe is tekintünk. A fegyvernemek válogatott edzőivel, illetve a szövetségi kapitánnyal váltunk szót a szezonról, illetve arról, mivel lenne elégedett az évad legfontosabb versenyei előtt. Másodikként Kovács Ivánnal, a női párbajtőrválogatott vezetőedzőjével beszélgettünk.
– A magyar női párbajtőrválogatott tizenegyedik helyen áll jelenleg a világranglistán, a fegyvernemet Szász Emese képviseli egyéniben az olimpián. Hogy kommentálná vezetőedzőként ezt a kijelentő mondatot?
– Csalódott vagyok a csapat szereplése okán, felesleges lenne tagadni. Nem szoktam hozzá, és nem is akarok hozzászokni a kudarcokhoz, így nehezen élem meg azt, ami történt. Igaz, amikor 2012 novemberében megkaptam a vezetőedzői kinevezésemet, sokak szerint lehetetlen küldetés előtt álltam, szerintem azonban nem. Szép feladatnak és nagy kihívásnak tekintettem ezt a munkát, ráadásul az első két évünk nagyon jól sikerült.
– Idézzük fel előbb a kellemes emlékeket!
– Nyertünk csapatban Világkupát, kétszer szereztünk ezüstérmet, harmadikok lettünk a 2013-as zágrábi Európa-bajnokságon, majd a 2014-es kazanyi világbajnokságon negyedik helyen végeztünk úgy, hogy az elődöntőben és a bronzmeccsen is előnyről kaptunk ki. A világranglista mélyéről felküzdöttük magunkat az élmezőnybe. Komoly tényezőnek számított a csapatunk.
Egy nagyon kellemes emlék. Alig több mint két éve megnyerte a női párbajtőrcsapat a lipcsei Világkupát.
– Komoly tényezőnek számított a csapatunk. Múlt időben fogalmazott…
– Igen. Sajnos, a kvalifikációs időszakra, pontosabban már Kazany után mélyrepülésbe kezdtünk. Úgy kezdődött a szezon, hogy a vébé bronzmeccsének elvesztése okán nem a világranglista második, hanem az ötödik helyére kerültünk. Így az első versenyen Hongkong helyett Ukrajnával vívtunk… Minden szerencsénk elszállt, azok a nüansznyi dolgok, melyek korábban mellénk álltak, most duplán visszafordultak. Aztán jöttek a sérülések. Kezdődött a kulcsemberünkkel, Emesével, mire ő visszatért a könyökműtétjéből, teljesen tönkre ment Tóth Hajni térde, ő szegény ki is pontozódott. Aztán Révész Juli sérült meg, sosem volt teljes a csapatunk, és sosem vívtak jól egyszerre. Mire kezdődött a kvalifikációs időszak, végre kiegészültünk, de addigra már valami megváltozott.
– Na de micsoda?
– Gondolhatja, hogy ezen rengeteget morfondírozom azóta is. A sérüléseket szerencsétlen, rajtam kívülálló tényezőnek érzem. Sosem voltak túlterhelve, túlhajszolva a lányok. Beiktattunk pihenőket a programba, mindent ugyanúgy alakítottunk, mint a korábbi, sikeres időszakban. Ami bizonyos: lelkileg korántsem voltunk topon. Többször éreztem kicsit hitehagyottnak a társaságot. E téren is próbálkoztunk mindennel. Jártunk pszichológushoz, voltak csapattréningek, terápiák. Ezt a problémát ugyanakkor mégsem sikerült helyre tenni.
– Ha sokat törte ezzel kapcsolatosan a fejét, akkor nyilván az is az eszébe jutott: mit csinált volna utólag másként?
– Talán bátrabban kiállhattam volna amellett, hogy ne ragaszkodjunk olyan mereven a válogatási szabályokhoz, legyen lehetőség a kísérletezésre, próbálgatásra. Most, az olimpia szezonjában már más, rugalmasabb a szabályzat, de korábban nem ilyen volt. Igaz, ez sem annyira egyértelmű… Elvégre a 2015-ös szezon végéig huszonegy hazai válogató versenyből mindössze kettőt nem Szász Emese, Révész Juli vagy Tóth Hajni nyert. Ez brutális adat. Rengeteget sakkoztunk Mincza Ildi kollégámmal, de egyszerűen nem tudtunk kihez nyúlni. A fiatalok egyáltalán nem tudtak betörni, bármilyen viccesen hangzik, de Mincza Ildit is komolyan vissza akartam csábítani. Hormay Adrit sikerült, meg is állta a helyét, aztán ő is megsérült… A fiatalabb generáció taktikailag nem bizonyult érettnek, pedig videóztunk, elemeztünk rengeteget.
Sakkozás Mindza Ildikóval.
– Bohus Réka junior világbajnoki ezüstérmes, Kun Anna junior Európa-bajnok volt a megelőző években. Ez jó alapnak tűnt.
– És gyorsan folytassuk a sort Antal Edinával és Budai Dorinával, akik szintén komoly korosztályos sikereket értek el. Az áttörés azonban egyelőre még hiányzik. És hogy mi ennek az oka? Számos összetevője van. Talán más országokban hamarabb dobják mély vízbe, azaz indítják felnőtt versenyeken a fiatalokat. Szerencsére ez szintén változott valamelyest, ebben a szezonban sok lehetőséget kaptunk, remélem, ez így is marad a jövőben. Ugyanakkor egyelőre tény, hogy tíz jó juniorból az oroszoknál vagy az olaszoknál több jó felnőtt lesz, mint nálunk. Úgy érzem, ez generációs kérdés, szakmai kérdés, személyiségi kérdés. A viszonylagos sikertelenséget lelkileg nehezen viselik a lányok, keményebbnek kell lenniük. Gyorsan tegyük hozzá, hogy mindannyian, még továbbra is fiatalok, a tehetségük adva van, és már nő fel egy újabb, rendkívül tehetséges korosztály, hiszek a magyar női párbajtőrvívás erejében. No és persze, azt se felejtsük el, hogy nekünk, mestereknek is változni, fejlődni kell!
– Jó ezt hallani, elvégre ez minden munkának az alapja… Mégis, mire gondol?
– Először is konkrét tény, hogy fizikálisan és lábmunkában jelentős a lemaradásunk. Ez ma már nem megy, és ezen lehet, sőt kell minél gyorsabban változtatnunk. Másfelől, akad egy érzésem, ami most kezd kikristályosodni bennem, és lehet, hogy nincs igazam, de… Idehaza szinte minden mester párhuzamosan oktatja a férfiakat és a nőket párbajtőrvívásra. A fiúknál tele vagyunk eredménnyel utánpótlás és felnőtt szinten egyaránt, tehát az edzők értenek a szakmájukhoz. Lehet, hogy jobban kellene tagozódni. Ma már a férfi és a női párbajtőr majdhogynem két külön világ. Más a tempó, más a távolság, más a ritmus, más a sebesség. Annak nagyon örülök, hogy erről egyre többet, és egyre nyitottabban beszélgetünk az edző kollégákkal, a közös, egy irányba haladó, feszültségektől mentes munka is alapja a további fejlődésnek. Emellett nem szabad a homokba dugni a fejünket, igenis el kell lesni a külföldi országoktól, hogy mit oktatnak, mit tanítanak, lehet és kell tanulnunk a többiektől.
Azért akad ok a mosolyra is!
– Tele van tervekkel, elképzelésekkel. Ezek alapján madhogynem feleslegesnek érzem a kérdést, mégis felteszem. Szeretné folytatni a munkáját a válogatott élén?
– Abszolút mértékben, amennyiben megkapom a bizalmat a szövetségi kapitánytól, az Elnök úrtól és az elnökségtől. Egyrészt azért ne feledjük, hogy sikerek is vannak mögöttünk szép számmal az elmúlt időszakban, felnőtt és utánpótlás szinten egyaránt. Meg egyébként sem vagyok az a típus, aki meghátrál a feladatok elől. Ha megkapom a lehetőséget, pontosan tudom, hogy ősztől mit és hogyan szeretnék változtatni, máris várom, hogy folytathassuk a munkát.
– Addig azonban hamarosan jön az Európa-bajnokság, aztán pedig Szász Emesének az olimpia, elvégre a beszélgetés pillanatában is a tatai edzőtáborban készülnek. Kezdjük az előbbivel, mit várhatunk az Európa-bajnokságtól?
– Érdekes, vagy inkább tanulságos, hogy ebben a Világkupa-szezonban a legjobb eredményünket legutóbb, Legnanóban értük el, már az olimpiai kvalifikációs időszak lezárása után… Simán megvertük az egyaránt olimpikon amerikaiakat és franciákat, szoros meccsen kaptunk ki a szintén riói induló észtektől és az olaszoktól. Hasonló teljesítményt várok most is a lányoktól. Fegyelmezetten, de felszabadultan, gátlások nélkül vívjanak. A nyolc közé jutás az alap, de továbbra is hiszem, hogy ezek a lányok bármire képesek.
Kovács Iván a közelgő Európa-bajnokságon is adhat tanácsokat Révész Juliannának.
– Térjük át Szász Emesére! Miként látja a fegyvernem kimagasló egyéniségének négy évét, és mire lesz képes Emese a riói olimpián?
– Az első két és fél éves munkánk ideálisan alakult. Rengeteget beszélgettünk, szakmáztunk, elemeztünk. Természetesen az akkori eredmények, a világbajnoki bronzérem, az Európa-bajnoki ezüstérem Emese mellett a mesterének, Kulcsár Győzőnek az érdeme és sikere. De számomra jó érzés volt látni, hogy Emese beépítette a vívásába a közösen megbeszélt taktikai elemeket, legyőzte azt a Sutovát, Branzát, Semjakinát, akitől korábban gyakrabban szenvedett vereséget. Emellett a csapatban is rendre kimagaslót nyújtott. Aztán a sérülésével kicsit megtört valami. Az a hihetetlen stabilitás, ami jellemezte, kicsit megváltozott, hullámzóbb lett a teljesítménye, ugyanakkor így is képes volt extra vívásra a szezon során. Az okokba kevésbé látok bele, mivel az olimpiai kvalifikációs időszakban az egyéni versenyeken érthetően Kulcsár Győző volt mellette, és természetesen ő irányítja a riói felkészülését is. Ami a lényeg, így is teljesítette a mi fegyvernemünkben hihetetlenül kemény olimpiai kvalifikációt. És ami számomra a legfontosabb, most, az olimpiai felkészülés elején ismét látom rajta azt a hihetetlen elszántságot, akaratot és tudatosságot, ahogy készül. Igaz ez fizikálisan, mentálisan és szakmailag egyaránt. Biztos vagyok benne, hogy topformába kerül Rióig, és az azt jelenti, hogy ott bármi megtörténhet. Nagyon szurkolok majd neki itthonról, ha valaki, akkor ő igazán megérdemli, hogy felkerüjön a korona a pályafutására.
– Tételezzük fel, hogy lehetőséget kap a munka folytatására. Mit kívánna egy négy év múlva sorra kerülő, hasonló értékelés kapcsán?
– Először is azt, hogy szóba kerülhessen a női párbajtőrcsapat olimpiai kvalifikációja. A jelenlegi rotációs rendszer alapján ugyanis Tokióban mi maradnánk ki a programból. Úgyhogy megint szurkolok korábbi csapattársamnak, a FIE sportigazgatójának, Kulcsár Krisztiánnak, hogy terveik járjanak sikerrel, és tizenkét számban osszanak érmeket a 2020-as olimpián. Ezért azonban többet nem tehetek… Rio után kettős időszak jön. Egyfelől nagyon nehéznek ígérkezik a kezdés, mert Szász Emese és Révész Julianna a családtervezéssel foglalkozik, bizonyos generációváltás szükségessé válik. De van ennek előnye is! Egy egységes korosztály, közös, kemény munkával nagyon gyorsan összekovácsolódhat remek csapattá. Őszintén bízom abban, hogy amit majdnem elértünk ebben a ciklusban, az sikerül a következőben: újra világbajnoki dobogóra léphet a magyar női párbajtőrcsapat.
