Rövid, súlyos betegség után, elhunyt Fenyvesi Csaba. Háromszoros olimpiai és háromszoros világbajnok párbajtőrözőnk 72 évet élt. Ötkarikás aranyérmeit 1972-ben, Münchenben egyéniben és csapatban, 1968-ban, Mexikóvárosban csapatban nyerte. Az MVSZ saját halottjának tekinti, emlékét örökre őrizni fogjuk. (Nekrológunkat a címre kattintva olvashatják!)
Gondoljunk csak bele abba, ahogy legnagyobb sikerét, a müncheni egyéni olimpiai aranyérmét elérte. Egy nappal előtte történt a tizenegy emberéletet követelő terrortámadás az olimpiai faluban, miközben Csabáék éppen a selejtező mérkőzéseiket vívták. A versenyeket félbeszakították, kérdésessé vált a folytatás, mi több az olimpiai mozgalom jövője, egészen addig, amíg Avery Brundage NOB-elnök legendássá vált mondata el nem hangzott: “The Games must go on!” – A Játékoknak folytatódnia kell!
Fenyvesi Csaba nagyjából 24 órával később aratta életre szóló sikerét, melynek ez esetben előzményei sem feledhetőek. Mekkora lelki erő kellhet ahhoz, hogy valaki ilyen szituációban nyújtsa élete formáját? Hogy valamelyest kitörölje a fejéből azt a tragikus hangulatot, a depressziót, a bizonytalanságot, ami akkortájt mindent körülvehetett Münchenben. Ő félretette. Nem, nem felejtette el, rengeteget mesélt róla, érző, nagyszerű ember volt. Csak egyszerűen félre tudta tenni, mert egyéni olimpiai bajnok akart lenni.
Az lett. Először négy évvel korábban, majd néhány nappal később – csapatban állhatott a dobogó tetejére. Többször felvetődött őszinte vívóbeszélgetések során, hogy az akkori párbajtőr aranynemzedék miért tudott azzá válni, ami lett, és a hasonló tehetségekből, egyéniségekből álló kardcsapat miért nem. Talán éppen Fenyvesi Csaba okán. A győzelem érdekében ugyanis az a párbajtőr kvartett, élén Csabával és persze Kulcsár Győzővel, arra a néhány napra félretett mindent. Vélt vagy valós sérelmeket, bajt, bánatot, mindent. Együtt, egy célért küzdő társakká, barátokká váltak, és ebben Csabának oroszlánrésze volt.
A vívását sem csak a szépségéért szerettük. Sokan furcsállották, hogy idehaza az elsők között fogta a francia markolatot a legvégén. Szebb, technikásabb vívó talán akadt nála, de ügyesebb, okosabb, kellemetlenebb stílusú aligha. Tán ezt látta meg a csodálatos Mester, Bay Béla, akivel évtizedeken át elválaszthatatlan párost alkottak, és e kapcsolat jóval tovább tartott Csaba pályafutásánál. Ő ugyanis sosem felejtett, élete végéig támogatta és segítette Mesterét, mint ahogy saját élete végéig mindenben segítette szeretett szakosztályát, a BVSC-t. Miközben természetesen másik tanult hivatásában, az orvosiban is sikert sikerre halmozott.
A sors azonban kegyetlen. Nincs egy hónapja, amikor a másik csoda, Kulcsár Győző 75. születésnapját ünnepeltük. A televíziósok Csabát keresték, mondván, köszöntse egyik nagy bajnok a másikat. Akkor már nem állt kötélnek a mindig készséges Csaba. Azt mesélik, amikor megtudta, mi vár rá – neki aztán felesleges lett volna kertelni… -, összecsomagolt a kórházban, és hazament a szeretteihez.
Pontosan tudta, hogy ezúttal nem nyerhet. És az, aki ennyire szeretett és tudott győzni, élete során először esélytelen volt. Nyugodj békében, Csaba!
Szetey András
