Az 1956-os olimpiát kivételesen nem nyáron rendezték, hanem november 22. és december 8. között, az ausztráliai Melbourne-ben. Ebből máris következtethető, hogy a magyar sportolók, így természetesen a vívók felkészülése, majd versenyzése korántsem volt szokványos. A vívás és 1956 tán legnevesebb, többször kitüntetett szakírója, Kő András könyvet is írt, “Melbourne, 1956” címmel a témáról, mi most a vívásra fókuszálunk a neves szerző, valamint a történéseket 20 esztendősen végigélő Sákovicsné Dömölky Lídia segítségével.
A sportolók a kommunista rendszerben különleges kasztot képviseltek, és a forradalom eseményei alatt is igyekeztek az állami vezetők “burokba helyezni” mindenkit, különösen úgy, hogy az 56-os események kitörése, október 23-a idején mindenki javában készülődött az olimpiára… Még folytak a harcok, amikor busszal “csempészték ki” az olimpiai küldöttséget, rendőri kísérettel, Komáromon keresztül Prága mellé, a csehszlovákiai Nymburkba. Az ausztráliai utazás előtti utolsó napok teljes bizonytalanságban zajlottak.
“Fogalmunk sem volt, mi történik otthon. Elképesztően nyomott és feszült hangulatban edzettünk, szinte teljesen elzárva külvilágtól, egy erdő közepén felállított edzőtáborban. Mindenki várta a híreket, izgult a szeretteiért, teljes volt a bizonytalanság. Próbáltunk a dolgunkra, a sportra koncentrálni, de ez lehetetlen volt. Ráadásul abban a helyzetben azt sem lehetett tudni, miként tudunk kiutazni Ausztráliába.” – kezdte a visszaemlékezését Sákovicsné Dömölky Lídia.
A küldöttség repülőjegyét az Air France légitársaság ugyanis az indulás előtt visszautasította, azzal az indoklással, hogy a “magyarországi anarchia” miatt nem látják biztosítottnak a repjegyek kifizetését. A kiváló sporttudós, Nádori László kapcsolatainak köszönhetően jött létre végül az utazás. Ő szerzett helyi ismeretségei alapján csehszlovák jótállást, és így utazhatott el a magyar csapat két héttel az indulás után, november 11-én Isztambul-Karachi-Szingapúr-Darwin-Melbourne útvonalon az ausztrál városba. Ahonnan a 143 akkreditált magyarból 40 nem tért haza… A torna kéziszercsapattal aranyérmet nyerő Köteles Erzsébet fogalmazta meg ennek kapcsán: Melbourne a magyar sport Trianonja.
Sákovics József és Dömölky Lídia 1957-ben döntött a hazatérés mellett.
“Természetesen azt tudtuk, hogy leverték a forradalmat, és a szovjetek bevonultak az országba. Viszont többet nem, mindenki más hírt hozott, a kevés, rendelkezésünkre álló telefon egyfolytában foglalt volt, próbáltunk valamiféle információt beszerezni az otthoniakról. Azonban mindenki mást mondott, nehéz volt abban a helyzetben tisztán látni. Bennünket, Sákovics Józseffel, akivel már egy párt alkottunk, bár még nem házasodtunk össze, végül közvetlen rokonaink vettek rá arra, hogy ne térjünk haza.” – mesélte Lidi néni.
A négy évvel korábban, Helsinkiben 16 aranyérmet nyerő küldöttség Melbourne-ben akár ennél is többet szerezhetett volna, ám ilyen körülmények között a 9 első helyezés is nagy sikernek tűnhet. A vívók nem maradtak ki az éremtermésből, kard egyéniben Kárpáti Rudolf és a kardcsapat hozta a “megszokott” két aranyérmet. Persze, nem mindenki tudta függetleníteni magát az otthoni történésektől. Dömölky Lídia például egyéni világbajnokként utazott Melbourne-be, ám korántsem ez lett a legeredményesebb olimpiája… Jellemző, hogy a máig legismertebb sportfotó Melbourne-ből a vízilabdázó Zádor Ervin képe, amelyen véres fejjel lép ki a medencéből a szovjetek elleni, végül megnyert döntőben. Lehet, mindez “csak” egy, a pólóban megszokott könyökös eredménye volt, ám akkor, abban a politikai hangulatban, az a magyar-szovjet meccs messze nem csak a sportról szólt. Az ausztrál sajtó összevissza cikkezett arról, ahogy a szovjetek meghurcolják a magyarokat, ez a fotó pedig bejárta az egész világot…
“A vívócsapatból három kardozó, Hámori Jenő, Keresztes Attila és Magay Dániel, a párbajtőröző Rerrich Béla, és Öcsivel mi ketten – az Öcsi Sákovics József, mindenki által használt beceneve volt, a szerk. – nem jöttünk haza. A Sports Illustrated túrája kapóra jött a távozásra. Emlékszem, mi jelentettük be utoljára a döntésünket Hegyi Gyuszi bácsinak, az aranyszívű csapatvezetőnknek. Könnybe lábadt szemmel csak annyit mondott: ‘Ti is elmentek…?’ Nagyon megható pillanat volt, máig pontosan emlékszem rá” – folytatta a később, Tokióban olimpiai aranyat nyerő tőrözőnk.
A házaspár éremgyűjteménye – benne olimpiai és világbajnoki aranyak, állami kitüntetések.
Az amerikai újság, a Sports Illustrated magyar gyökerekkel rendelkező mágnása, Alexander Brody amerikai körutazást szervezett “Hungarian Freedom Tour” elnevezéssel, és december 23-án a távozást választó sportolókkal meg is érkezett a gép San Franciscóba. A turné során közel félszáz helyszínen tartottak bemutatókat a magyarok, miközben lesték az otthonról érkező híreket.
“Nagy élmény volt egyfelől az a túra, rengeteg városban jártunk, Hámori Jenő felírta pontosan a helyszíneket, én meg nem tudom már mondani. Rendkívül összetartó kis csapat voltunk, mindenben számíthattunk egymásra. A bemutató asszókat a mindig elegáns, ugyancsak velünk tartó Piller Gyuri bácsi vezette. Ő volt a vívóválogatott akkori első embere, és éppen Amerikában, 1932-ben nyert egyéni olimpiát. Én voltam az egyetlen női vívó hatunk közül, úgyhogy nekem nem jutott magyar ellenfél, sőt akadt, hogy az egyetemeken férfi riválist kaptam. Nem hagytam magam, legyőztem őt is… Volt egy ‘vizes csapat’ és egy ‘száraz csapat’ a turné során, mi többek között Korondi Margittal voltunk együtt. A három kardozó még koreográfiát is gyártott, amint megmentik a királylányt a gonosz elől, és nagy sikerrel adták elő mindenhol az olimpiai bajnok tornásznő főszereplésével.”
Közben, persze, Lidi néniék is kapták otthonról a híreket. Akadt olyan rokon, aki Amerikába érkezett hozzájuk, és végül minden szerettük viszonylagos biztonságba került. Akadt azonban, aki közülük otthon maradt, példaként Lidi néni édesanyja, és a honvágy egyre erősebb lett. Ráadásul a honi vívóélet újjáalakult, a szövetségi kapitány, Bay Béla pedig hívta haza a fiatal és nagyon tehetséges magyar párt. Tudni kell azt is, hogy Bay Béla nagy vadász volt, és többek között Kádár Jánossal vadászott rendszeresen együtt. Úgyhogy lehetett bízni a hazatérés elnézőbb kezelésében…
Dömölky Lídia 87 évesen is aktív tagja a magyar vívóéletnek, otthona falán ott található szövetségünk köszöntése is.
“Béla nagyon akarta, hogy Öcsi hazatérjen, és otthon vívjon tovább. Engem pedig rendkívüli módon gyötört a honvágy, így 1957-ben hazatértünk, és 58-ban mór otthon házasodtunk össze. Valahogy egy nagy kalandként emlékszem vissza azokra az amerikai hónapokra, egyáltalán nincsenek rossz érzéseim. Öcsit azért az 1958-as, philadelphiai világbajnokságra még nem engedték ki, féltek, hogy odakint marad. Aztán 1959-ben jött a budapesti világbajnokság, amelyen szállítottuk az aranyakat, és után már a sportolás tekintetében minden rendben ment tovább” – fejezte be az emlékezését Sákovicsné Dömölky Lídia.
A fent említett vívóink közül, Sákovics József hazatérése után világbajnok lett, majd az 1964-es olimpián szövetségi kapitányként vezette a négy aranyat nyerő válogatottat, melynek tagja volt a csapatban első helyezett Dömölky Lídia. Rerrich Béla később Svédországba települt át, ahol haláláig megbecsült vívóedző volt, felnevelve a valaha volt legnevesebb svéd párbajtőr generációt. Hámori Jenő nemrégiben múlt 90 éves, Amerikában a biokémia neves professzora lett, 2006-ban költözött haza. 85. születésnapján szövetségünk személyesen köszöntötte, reméljük, így lesz ezúttal is… Magay Dániel 91 éves, Amerikában telepedett le, vegyészmérnökként vállalatigazgató lett, és korábban amerikai színekben három kardbajnokságot nyert. Kaliforniában él nyugdíjasként, azóta többször is hazalátogatott. Keresztes Attila 2002-ben, Budapesten hunyt el, nem sokkal korábban települt haza Amerikából. Ő 1956 után New York-ban élt, és amerikai színekben részt vett az 1964-es olimpián.
